Egy ókori egyiptomi mumifikáló műhely felfedezése Szakkarában lehetővé tette, hogy megismerjük azokat a titkos recepteket, amelyeket a balzsamozók használtak a különböző testrészek konzerválására csaknem három évezreddel ezelőtt – írja a felfedezés kapcsán az IFLScience. A felfedezés második legmeglepőbb konzekvenciája, hogy a balzsamozás mögött egy egész globális kereskedelmi lánc állhatott – a legnagyobb meglepetésre pedig majd a cikk végén térünk vissza.

A műhely maga a 26. dinasztia idejéből származik és Kr. e. 664 és 525 között működhetett, elhelyezkedése szempontjából viszont közel található Unisz fáraó piramisához, ami viszont jóval – majdnem kétezer évvel – korábbi. Unisz ugyanis az ötödik dinasztia utolsó fáraója volt. Térjünk vissza azonban a kétségkívül izgalmas felfedezéshez!

Mióta megfejtették az ókori egyiptomi írást, sok balzsamozáshoz használt összetevő neve lett ismert a számunkra. Azonban akadt egy kis probléma – az egyiptomiak értelemszerűen saját nevekkel látták el ezeket az anyagokat, így hiába tudtuk a neveket elolvasni, afelől csak találgathattunk, hogy pontosan milyen anyagokat jelölnek ezek az elnevezések. Az anyagok beazonosításához pedig korábban a kutatók nagyon kevés mankóval rendelkeztek – ilyen volt pár ősi szöveg, köztük egy mumifikációval kapcsolatos kézikönyv, amelyet feltehetően Kr. e. 1450 körül írtak. Most viszont kiderült, hogy ezek a találgatások gyakran nagyon messze estek a valóságtól.

Most ugyanis a föld alatti műhely feltárása során a régészek 121 balzsamozási utasításokkal ellátott edényre és tároló alkalmatosságra bukkantak. Az edényekre felkerültek utasítások, hogy mely testrészen lehet őket alkalmazni, de ami fontosabb – ezeken végre szerepelnek az anyagok egyiptomi elnevezései is. Mivel pedig a kutatók gázkromatográfia-tömegspektrometria segítségével meg tudták határozni 31 tartályban található maradék anyag kémiai összetételét, így feltárták a balzsamozási folyamat különböző szakaszaihoz használt szereket. Így derült ki az is, hogy sokszor rettenetesen vakvágányra tévedtek a kutatók, amikor találgatásra kényszerültek – például az „antiu”-nak nevezett anyagot általában mirhának vagy tömjénnek fordítják, de az eredmények alapján valójában a cédrusolaj, a boróka-/ciprusolaj és állati zsírok keverékéről van szó. Egy másik fontos összetevőről, a „sefetről” pedig kiderült, hogy „egy illatosított (zsíralapú formula) növényi adalékokkal”. Mint a kutatók írják:

„A balzsamozók az anyagokat sajátos biokémiai tulajdonságaik miatt használták fel, mivel a pisztácia gyanta, az olajok, a bitumen és a méhviasz antibakteriális vagy gombaölő és illatosító tulajdonságokkal rendelkeznek, és így segítenek megőrizni az emberi szöveteket és csökkenteni a kellemetlen szagokat. A kátrányok, gyanták, bitumen és méhviasz hidrofób tulajdonsága és ragacsos jellege hasznosak voltak a bőr pórusainak a lezárására, a nedvesség kizárására és a vászoncsomagolás kezelésére.”

Ami ezen anyagok ismeretében azonban igencsak meglepő, hogy ezek nagy része nem volt elérhető Egyiptomban, hanem úgy kellett őket távolról importálni. Akadnak összetevők például, amiket a trópusi Afrikából vagy Délkelet-Ázsiából szerezhettek be, míg egy bizonyos gumit kizárólag Délkelet-Ázsiából hozathattak. A pisztáciát, az olívaolajat és a cédrusolajat a Földközi-tenger más területeiről importálhatták. Mindez tehát feltételezi egy elég kiterjedt kereskedelmi és csererendszer működését. Illetve tehát akad itt még egy igen nagy kérdés is: ha a mumifikálást végző szakemberek nem voltak járatosak a mikrobiológiában, akkor hogyan fedezték fel, hogy az egyes lépésekhez épp ezekre a közelben egyébként alapvetően nem elérhető anyagokra, pontosabban az ezekből készült keverékekre van szükség?

(Kép: Pixabay/Skitterphoto)