Főszerepben: a Hold

Bár arra továbbra sincs garancia, hogy 2024-ben - az első Holdra szállás ötvenkettedik évfordulóján - sikerül újra embereket (egészen konkrétan egy férfit és az első nőt) küldeni a Holdra, a NASA egyelőre tartja magát eredeti tervéhez, az égitest meghódítása ráadásul már idén kezdetét veszi. Az űrhivatal huszonnyolcmilliárd dolláros költségvetést kért az amerikai kongresszustól a 2021 és 2025 közötti ciklusra, és ha ennek az összegnek az első, 3,2 milliárd dolláros részletét még idén elfogadják, a NASA igazgatója szerint megvalósulhat a 2024-es landolás. A Hold déli sarkkörére tervezett felfedezőutat több kisebb misszió is megelőzi az Artemis-programban: 2021-ben több szondát, műholdat, illetve felderítő holdjárót indítanának az égitestre, mielőtt (a tervek szerint novemberben) az Artemis I küldetés elstartol – a (jelenleg utas nélküli) Orion űrhajó visszatérése előtt három napig keringene a Hold körül, hogy ez idő alatt megbizonyosodjon az utazás biztonságosságáról.

Elon Musk megint kitalált valamit, amivel tovább forradalmasíthatja az űrutazást A SpaceX hordozórakétái eddig leszálltak a kilövés után, a Csillaghajóhoz kifejlesztett Super Heavyt viszont már a kilövőállás karjával fogják elkapni.

A 2023 augusztusára tervezett, Artemis II küldetés során négy űrhajós indulna egy minden korábbinál távolabbi űrbéli expedícióra, egészen a Hold túlsó oldaláig, ők azonban a felszínt még nem érintenék, ehelyett tíz napot az űrben töltenek, majd hazautaznak. A várva várt fordulat 2024-ben jöhet, amikor is az Artemis III legénysége a Holdra száll, és elkezdődik a Gateway nevű, Hold körüli pályára állított űrállomás építése. Tegyük hozzá, hogy az Artemis-program minden egyes lépése valaminek az előkészítését jelenti, hiszen a tervek között szerepel egy állandó holdbázis kiépítése a 2030-as években, ami a szakemberek ígérete szerint a későbbi Mars-kolónia szimulációja lesz.

De miért szól most minden az asztronautákról?

Az Apollo–program keretében, az 1969-72 közötti időintervallumban összesen hat küldetés tizenkét űrhajósa járt a Holdon – elsőként az Apollo–11 küldetés keretében Neil Armstrong lépett a felszínre, utolsóként pedig Gene Cernan, az Apollo–17 parancsnokának lába érinthette az égitestet. Az a tény, hogy az Apollo-program lényegében újradefiniálta a Naprendszerről szerzett eddigi ismereteinket, nem kevesebb, mint három év geológiai kutatássorozat, a Holdon felállított mérőműszerek, valamint az űrhajósok által begyűjtött és a Földre szállított minták eredményei.

A következő éveket annak folytatásának vehetjük, amit a szovjetek az 1950-es végén elkezdtek: a felszínen landoló, illetve a Hold körül keringő szondákat és egyéb tudományos űreszközöket indítottak el az égitest felé. A hetvenes évek a Szovjetunió és az USA versengéséről szóltak, 1990-ben pedig Japán is beszállt a Hold "gyarmatosításába". Mostanra már az Európai Űrügynökségnek, az ESA-nak, valamint Kínának és Indiának is sikerült végrehajtania egy-egy Hold-küldetést, a műszerekkel történő holdkutatás pedig olyan hatékonynak bizonyult, hogy hosszú ideig feleslegesnek, de főképp túl kockázatosnak tartották ismét embereket küldeni az égitestre.

Közben jöttek-mentek az amerikai elnökök

Elsőként George W. Bush jelentette be 2004 januárjában, hogy a Vision for Space Exploration program keretében embert küldene a Holdra lehetőleg 2015-ig, de legkésőbb 2020-ig. Bejelentését számos kritika fogadta többek között az Apollo–11 holdkompjának pilótája, Buzz Aldrin is átlátszó politikai húzásnak értékelte sz elnök tervét.

Míg mások szerint a NASA és Bush pusztán egy jól csengő sztorit akart kreálni az emberek lelkesedésének újjáélesztéséért az űrkutatás iránt, nem sokkal a Columbia űrsikló tragédiája után.

A program végül 2009-ben ment a levesbe, mivel a Barack Obama által összehívott űrkutatási tanács olyan alulfinanszírozottnak és elmaradottnak találta, hogy a 2020-as cél elérése teljesen abszurdnak tűnt. Obama egy évvel később bejelentette kormánya új űrprogramját, amelynek költségvetését megemelte hatmilliárd dollárral, és egy több részletre bontott űrutazási tervvel állt elő: először kisbolygókra, majd a Holdra, végül a 2030-as években a Marsra küldött volna űrhajósokat. A Bush-féle programból egyedül az Orion űrhajó fejlesztését tartották meg, illetve döntöttek egy új szupernehéz hordozórakéta, a Space Launch System, SLS építéséről. Az egykori elnök nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a SpaceX ma ott tart, ahol, terve ugyanis jelentős terhet vett le a NASA válláról azzal, hogy magán űrkutatási cégeket is bevont az űrprogramba.

Amikor Donald Trump 2017-ben huszonnégy év után először összehívta a Nemzeti Űrtanácsot, és bejelentette saját űrprogramját, sokan Bush utódját látták benne a tekintetben, hogy tudományosan teljesen megalapozatlan döntésekre készül, és kizárólag az amerikai zászló kitűzésének gondolata hajtja valamelyik távoli égitestre. Pedig ekkorra már a NASA és a magáncégek is rengeteg energiát és pénzt fektettek az emberes űrutazás megvalósításába. Az Artemis-programot végül 2019 májusában jelentette be az Űrtanács alelnöke, Mike Pence, 2024-re tervezett landolással. Hogy mi várható majd Joe Biden elnöksége alatt, arról egyelőre nincs túl sok információ, mindenesetre a demokraták választási kampánya során a NASA munkájának támogatásáról beszéltek, miszerint feltett szándékuk újra embereket küldeni a Holdra, majd a Marsra, és ezzel megtenni a következő lépést naprendszerünk felfedezésében.

Nem lesz sétagalopp

A NASA december hetedikén publikálta az Artemis II tudományos céljait, melyből kiderült, hogy mit terveznek majd a Holdon az űrhajósok: mindenekelőtt megpróbálják felderíteni, hogy miként építhető ki egy fenntartható kolónia a helyi erőforrások maximális kihasználásával. Illetve ha már úgyis ott vannak, szó szerint beleásnának az égitestbe, hogy még több információt szerezzenek a Hold, a Nap, a Föld és az egész Naprendszer keletkezéséről, történetéről. Mindehhez a szeizmológiai eszközök telepítését kulcsfontosságúnak tartják, hiszen az Apollo-programnak is az volt az egyik legnagyobb tanulsága, hogy

a Hold korántsem olyan kihalt és csendes, mint gondolták. (Bár a holdrengések pontos okairól továbbra sem tudunk eleget.)

Az Apollo-féle eszközök 1977 óta nem küldenek jeleket, ezért az új eszközök felállítása különösen fontos, hogy megtudjuk, mi zajlik a Hold belsejében. Vízzel pedig még egy űrhajós sem találkozhatott idegen égitesten, így akár ebben is az Artemis III legénysége lehet az úttörő. Az elmúlt évtizedekben azonban kiderült, hogy vízjég formájában valószínűleg óriási vízkészlettel rendelkezik a Hold, ami egy későbbi kolónia számára nélkülözhetetlen, hiszen oxigén, ivóvíz, sőt rakéta-üzemanyag is előállítható belőle. Az Artemis-program feladata lesz továbbá kideríteni, hogy a vízkészlet milyen területre terjed ki, milyen módszerekkel lehet a legegyszerűbben hozzáférni, illetve hogy készlete állandó, avagy ingadozó-e. Mivel a Hold légköre jóval fejletlenebb, mint a Földé, így annak felszíne szinte érintetlenül őrzi a legősibb becsapódások nyomait is, ennek köszönhetően

a kráterrétegek elemzéséből több milliárd évre visszamenőleg következtethetünk az égitestet formáló eseményekre.

Érdekesség, hogy bolygónkon mindez a nonstop változó természeti körülmények miatt sokkal nehezebb, így a Hold felszínének vizsgálata a Föld őstörténetéről is sokat elárulhat – például a váratlanul megjelent elemek és szerves vegyületek származási helyét. A Hold talajának elemzése továbbá a Nap történetéről is árulkodhat, mivel a holdkéreg több milliárd éve rögzíti a napszél és a kozmikus sugárzás hatásait, így elektromágneses vizsgálatokkal a Nap sugárzását és hőjét érintő változások is megállapíthatók.

A klímaváltozás és az idegenek kutatásáról sem feledkeznek meg

Bár a Föld megfigyelése műholdakkal is megoldható, az igazi Holdról még nagyobb felbontású képek juttathatók a Földre. Ezzel egyebek mellett a villámlásokat, a Földről visszaverődő fénymennyiség, a légkör kémiai összetétele és az óceán állapota is vizsgálható, ami hatalmas segítség lehet a klímaváltozás kutatóinak, például a felmelegedés mértékének pontosabb meghatározásában. Az idegen égitestekről származó minták gyűjtése ugyancsak fokozódott az elmúlt években, gondoljunk csak a Hajabusza–2 kisbolygómintáira vagy a NASA OSIRIS REx októberi küldetésére, az amerikai űrhivatalnak ráadásul már a Marson gyűjtött talaj- és kőzetminták begyűjtésére is vannak tervei – az aktuális menetrend szerint ezek 2031-ben érkezhetnének a Földre. A Holdról már több mintánk van, legutóbb Kína gyűjtött be párat, de az Artemis-program is folytatja ezt,  hiszen minél több van belőlük a Földön, annál több kísérlet folytatható velük anélkül, hogy az utánpótláson kellene izgulni.

A program talán legveszélyesebb része a Hold gravitációjának vizsgálata. Amellett, hogy a kutatókat minden bizonnyal érdekli, hogy a különböző anyagok és vegyületek hogyan viselkednek a mikrogravitációban, a programtervezők a jövőbeli kolóniák biztonságára is gondoltak: a robbanásokat és a tűz terjedését is vizsgálják majd, hogy fizikailag működőképes tűzoltási stratégiákat alkothassanak a földitől eltérő környezetben.

Februárra a Mars közelébe ér a kínai szonda

Összesen négyszázmillió kilométert tett meg a Tianwen-1 marsszonda január harmadikáig, a kínai űrkutatási szervezet szerint pedig előreláthatóan a következő hónapban áll pályára a Mars körül. Amikor a szonda megközelíti a bolygót, körülbelül százkilencvenmillió kilométerre lesz a Földtől, a megtett repülési távolsága pedig eléri a négyszázhetvenmillió kilométert. Li Zencsai parancsnokhelyettes, a projekt egyik vezetője szerint

a szonda repülési sebessége egyre nagyobb amióta a Nap gravitációja kevésbé hat rá. Jelenlegi sebessége huszonkét kilométer/másodperc a Földhöz viszonyítva.

Kína július huszonharmadikán indította útjára a Tianwen-1-et, ami egyúttal az ország önálló bolygókutatási missziójának első lépése. Az űreszköz, amelynek része egy leszállóegység és egy marsjáró is, jelenleg nyolcmillió kilométerre van a Marstól.

További cikkek a Rakétán:

Az USA légierejének kutatólaboratóriumába megérkezett a "Napsugárzás" projekt első eleme A világűrben a napelemek sokkal hatékonyabb energiatermelésre képesek mint a Föld felszínén, a légkör és a felhők hiánya miatt. A magasabb hatásfok több energiát jelent, melyet csúcstechnikás napelemekkel termelnek, és ez akár a Földre is lesugározható.

Egy űrhajós 12 éve emberi hamvakat rejtett el az ISS fedélzetén. Most találták meg őket Az emberek egy része - vagy esetleg az elhunytak hozzátartozói - valamiért megszállottan keresik a halál utáni minél különlegesebb nyugvóhelyeket. Esetleg olyan megoldást ami a hátrahagyottak szerint valamiképp jelképesen illeszkedik az elhunyt személyiségéhez vagy életéhez. Talán ez állt a most következő különös történet mögött is.

Fizikusok szerint az univerzum tele van a rejtélyes „kvintesszenciával” "Visszatértünk egy olyan helyzetbe, amikor semmilyen elképzelésünk sincs arról, hogy hogyan fog véget érni az Univerzum" - állította Sean Carroll elméleti fizikus a Nature hasábjain. Egy nemzetközi tudóscsoport szerint ugyanakkor az Univerzum gyorsuló tágulását egy „kvintesszenciának” nevezett rejtélyes anyag okozhatja, amely áthatja a kozmoszt.

(Fotó: Getty Images Hungary, Wikimedia)