Az ötvenes-hatvanas években igazán ütős volt a szovjet űrkutatás. Bármennyi propagandával is öntötték tele a bolygót azzal kapcsolatban, hogy a nép egyszerű fiainak milyen jól megy náluk, az tényleg igaz volt, hogy akkoriban a szovjet mérnöki munka igazán minőségi cuccnak számított – főleg, ha katonailag hasznosítható volt, és nem a nép egyszerű fiának készült. Viszonylag eredményesen tolták bele a pénzt a tudományba, a hadiiparba vagy az űrkutatásba, és voltak évek, amikor bizony még az amerikaiak is csak próbálták lekövetni, lereagálni a szovjetek űrversenyben megtett lépéseit.

Ők küldték fel az első műholdat az űrbe, majd az első élőlényt és embert is, végül pedig elsőként juttattak járművet a holdra. Ezek nem akármilyen teljesítmények.

Nem mellesleg az első űrséta is a nevükhöz köthető, ahogyan a Vénuszt is ők próbálták elsőként meghódítani a Venyera-program révén – meghódítani alatt értsd: leszállni valahogy a felszínére, ami felemás sikerrel járt. Sőt, a Roszkoszmosz vezetője, Dimitrij Rogozin régebb azt találta mondani, hogy igazából a Naprendszer égő pokla őket illeti, mivel ők landoltak ott le először.

Szóval a szovjetek egy ideig igen jól álltak az űrversenyben, amelyet végül az amerikaiak az akkori legnagyobb űrmisszió kipipálásával, a holdra szállással behúztak 1969 júliusában, ugyanakkor három évvel korábban,

1966. február 3-án a Szovjetunió elküldte a Luna–9-es szondáját a Holdra. Ez volt az első ember alkotta eszköz, mely sikeres leszállást hajtott végre a Holdon, és fotót küldött vissza onnan.

Máshonnan nézve ez volt az első fénykép, amelyet egy másik égitest felszínéről egy ember alkotta eszköz készített. Lényeg a lényeg, hogy a fotókat megérkeztek a Földre, a szonda viszont egy idő után eltűnt, mint egy tányér húsleves az esti ködben.

A Luna–9 nem hasonlított a manapság ismert karcsú, műszerekkel felvértezett űrszondákra: egy gömb alakú szerkezet volt, amely felfújható rázkódáscsillapító elemekkel és fékező hajtóművekkel próbálta tompítani a becsapódást.

A leszállás során még néhányszor visszapattant a holdfelszínről, mielőtt lecsillapodott volna. Három napig működött, amíg le nem merült az akkumulátora, de addig is több felvételt küldött vissza a Földre.

Éppen ezért a University College London csapata összedobott egy gépi tanulási algoritmust, ami a NASA Lunar Reconnaissance Orbiterének (LRO) több száz, holdfelszínről készült felvételét nézte át. Az algoritmust arra fejlesztették ki, hogy hogy az Lunar Reconnaissance Orbiter Camera felvételein ember alkotta holdi leszállóegységek nyomait keresse.

„A Lunar Reconnaissance Orbiter Camera Narrow Angle Camera 2009 óta folyamatosan készít felvételeket a Holdról, így egyedülálló adatbázist hozott létre a természetes és ember alkotta felszíni jelenségekről, akár 0,25 méter/pixel felbontásban” – olvasható a kutatócsapat tanulmányában.

A mesterséges objektumok azonosítása ebben a hatalmas adathalmazban komoly kihívást jelent a változó megvilágítási viszonyok, az összetett háttér és a célpontok rendkívül kis képpontmérete miatt. A modell azonban sikeresen vette az akadályokat: betanítása után olyan képeken is tesztelték, amelyeket korábban nem látott. Ezeken ismert leszállóhelyek szerepeltek, amelyeket az algoritmus nagy arányban helyesen azonosított. A sikeres találatok között volt például a Luna–16 leszállóhelye is – ez volt az első olyan robotikus űrszonda, amely sikeresen landolt a Holdon, talajmintát vett, majd azt visszajuttatta a Földre. A kutatócsoport ezt követően a YOLO-ETA modellt a Luna–9 szonda felkutatására alkalmazta.

„Amikor a modellt a Luna–9 űrszonda régóta fennálló lokalizálási problémájára használtuk, egy jelölt objektumokból álló csoportot azonosított a 7,02907° északi szélesség, -64,32867° keleti hosszúság közelében. Ezek több, egymástól független valószínűségi tesztnek is megfelelnek: különböző megvilágítási viszonyok mellett is következetesen megjelennek, térbeli elhelyezkedésük összhangban van a küldetés elemeinek várható szétszóródásával, és a helyi domborzat megfelel a Luna–9 felszíni panorámaképein látható, viszonylag lapos horizontnak – arról nem is beszélve, hogy a Luna–9 az említett koordinátáktól mintegy 5 kilométerre landolt” – olvasható a tanulmányban.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy az eredmények önmagukban még nem bizonyítják a leszállóegység pontos helyének azonosítását, ugyanakkor kijelölnek egy ígéretes célterületet a jövőbeli, célzott megfigyelésekhez. Ehhez újabb, nagy felbontású felvételekre lesz szükség, amelyeket várhatóan a Lunar Reconnaissance Orbiter (LROC) vagy más, a Hold körül keringő eszközök készítenek majd. Ezek segítségével derülhet ki véglegesen, hogy valóban sikerült-e megtalálni a Luna–9 leszállóegységét.

Ezek is érdekelhetnek:

Öt történelmi tévhit, amit sokan a mai napig elhisznek Történelmünk tele van izgalmasabbnál izgalmasabb eseményekkel, sztorikkal, feljegyzésekkel, de ugyebár nem minden arany, ami fénylik.

A világ első privát űrteleszkópja végre kinyitotta a szemét - megmutatták, mit is látott Magyarok is részt vettek az építésében.

A NASA hihetetlen bejelentést tett: nem lesz holdra szállás az Artemis–3 során Nem lesz holdra szállás az Artemis–3 során. De ez még közel sem a teljes történet.

(Forrás: Nature, University College London; nyitókép: Getty Images)