A „HTTP 404 Not Found” hibakód egyetlen internethasználó számára sem ismeretlen. Ez az ablak villan fel akkor, ha egy adott hivatkozás valami okból nem működik. A kérdés tehát, hogy minek dühítik még ezzel is az embert, amikor van gond-baj épp elég?

Mi volt előbb: hálózat vagy hiperhivatkozás?

Ahhoz hogy megérthessük a 404 központi szerepét, először is tisztában kell lennünk az internet evolúciójával. Szerencsére a tyúk-tojás problémánál ez látszólag könnyebben megoldható, hiszen a hálózat és a hiperhivatkozás (hyperlink) időbeliségét vizsgálva logikusnak tűnik a válasz, hogy előbb jött létre az eszköz, tehát a hálózat, amely a különböző dokumentumok közti kapcsolatokat (hiperhivatkozás) egyáltalán lehetővé tette. Valójában azonban pont fordított a helyzet.

A hiperszöveg, tehát olyan szöveg amely más tartalmakhoz vezető kapcsolatokat tartalmaz, legalábbis ötlet szintjén, évtizedekkel megelőzte a hálózatba kötött számítógépeket. Bizonyos értelemben ennek az elképzelésnek az alapjai már az enciklopédiákban, szótárakban is megjelentek.


Vannevar Bush

A hiperszöveg modern értelmezésének legkorábbi példája 1945-ből származik. Vannevar Bush ugyanis ebben az évben, a korát messze megelőzve írta le egy elképzelt masina működését az As We May Think című cikkében.

A leírt gép, a Memex, nem csak a személyi számítógép egyik ősatyja, de ráadásul az internethez is hozzájárult, hiszen olyan, a világháló születésénél bábáskodó kutatókat inspirált, mint Ted Nelson, Douglas Engelbart és Tim Berners-Lee. A Memex lényege, hogy általa kialakítható mikrofilmeken tárolt információkból egy hálózat, és az adott hivatkozásokat követve bármelyik tartalom bármikor elérhető.

Álomból valóság

Bush elképzelése a saját korában természetesen inkább volt tudományos-fantasztikum, mint alaprajz bármiféle akkortájt megvalósítható találmányhoz. Ám nem is annyival később, a hatvanas években, a digitális számítógépek megjelenésével a könnyedén visszakereshető és elérhető információ vágyálma  elkezdett testet ölteni.

Ekkorra datálható a legendás Ted Nelson Xanadu Projektje, az a merész, hiperszövegekkel kapcsolatos koncepció, amely csak 1998-ban tudott részben megvalósulni. Nelson ugyanakkor ekkortájt kidolgozott egy kevésbé nagyszabású tervet is, amely a dokumentumokon belüli linkekre épült.

Nagyjából ezzel egy időben rukkolt elő Douglas Engelbart a forradalmi ötletével, az NLS-sel (oNLine System). Az NLS rengeteg szempontból tekinthető úttörőnek, de ezek mellett a rendszer lehetővé tette a felhasználónak, hogy egy dokumentumon belül linkek segítségével ugráljon.

Mindezekből a munkákból a nyolcvanas évek közepére elkezdtek megszületni az első hiperszövegeket használó rendszerek.

Világháló

A fent említett rendszereknek (és ez már az elképzelt Memex esetén is így volt) akadt azonban egy igen nagy problémája: egyetlen gépre korlátozódtak. Ám az évtized végén, 1989-ben a CERN számára Tim Berners-Lee feltalálta a világhálót. A világháló világszintű működéséhez azonban hiányzott egy fontos összetevő: a 404-es hibaüzenet.

Miért nem tart valaki rendet?

Az egyetlen gépen tárolt információt és a köztük működő hiperhivatkozásokat relatíve könnyű feladat volt frissen tartani. Minden új hivatkozás bekerült a hivatkozások és dokumentumok központi adatbázisába, ha pedig a hivatkozás megváltozott vagy törlésre került, akkor az egészet ennek megfelelően kellett módosítani. Ennek következtében minden hiperhivatkozás vezetett valahová.

Ez persze rendkívül hasznos volt a felhasználók számára.

Ám ha ezt az elvet a világhálóra próbáljuk alkalmazni, rögtön láthatjuk, hogy mi vele az esszenciális probléma: kellene egy központi egység, amelyen a világ összes dokumentuma és hivatkozása regisztrálásra kerül, és ezt ráadásul frissen is kellene tartani. Ilyesmi azonban nem létezik.


Tim Berners-Lee

Mindez egy ideig nem került a figyelem középpontjába, mivel a legtöbb kutató kisebb rendszereken dolgozott. Csak nagyon kevés projekt tette lehetővé, hogy kép gép között egyirányú kapcsolat jöhessen létre bármiféle központi jóváhagyás nélkül. Ráadásul szorgos tudósemberekként jellemzően úgy gondolták, hogy a hivatkozásokat majd a többiek is rendszeresen frissítik.

A 404 születése

A hivatkozások érvényesítésének problémájával kapcsolatosan végül Berners-Lee állt elő egy csodálatosan egyszerű ötlettel: ne legyen szükség a hivatkozások érvényesítésére. Mindenféle központi adattároló helyett a link egyedül az azt tartalmazó dokumentumban létezett. Ha a céldokumentum törlésre került vagy megváltozott, akkor a linket tartalmazó dokumentumot kellett frissíteni. Ennek elmaradása esetén pedig nem történt semmi.

Amennyiben tehát az utóbbi eset állna elő, vagyis hogy a hivatkozás olyan adatra mutat, amely nem létezik, akkor egyszerűen csak felvillan a 404-es hibaüzenet.

A 404 amúgy tényleg az, ami: hibaüzenet. Berners-Lee több tucat státuszkódot dolgozott ki a HTTP-vel (hypertext transfer protocol) kapcsolatosan. A 4-es számjeggyel kezdődő kódok felhasználó oldali hibára utalnak, a „04” pedig egyszerűen ezen hibák egyike, csak jó eséllyel ezzel találkozunk a legtöbbször. És hogy miért, annak is megvan az oka.

Az információcsere a legnagyobb evolúciós előny bármiféle szervezet számára

Az emberi beszéd összetett hangképzést igényel, amely a száj és a garat felépítésének a megváltozásával járt együtt. Mindez azonban óriási gondot okozott fajunk számára: könnyen megfulladhatunk evés vagy akár ivás közben. Persze idővel kidolgoztuk a Heimlich-fogást, amivel segíthetünk szerencsétlenül járt partnerünkön az étteremben, ám ha belegondolunk, a legtöbb állat méltán röhöghet minket körbe amiatt, hogy az élet olyan elengedhetetlen része, mint a folyadék- vagy táplálékbevitel bármikor megölhet minket.

Úgy tűnik azonban, hogy az emberiség még ezt is lenyelte (elnézést a szóviccért!) cserébe azért a felfoghatatlan evolúciós előnyért, amit a beszéd jelentett. Az információcsere, tehát az, hogy nem kell valamit személyesen megtapasztalni ahhoz, hogy tudjunk róla, ugyanis mindent megváltoztatott.


Na, ki nevet a végén?

A 404 sem járt éppen gondok nélkül. A becslések szerint a világhálón közzétett hiperhivatkozások legalább fele 5-10 éven belül elavul, nem vezet sehová, és ezért látjuk jó eséllyel a HTTP státuszkódok közül a leggyakrabban a 404-et. Ugyanakkor Bernard-Lee ötlete hihetetlen szabadságot tesz lehetővé. Bármelyik elérhető dokumentumra hivatkozhatunk, nincs szükség engedélyekre, egyedül csak magára a címre. Nem csoda hát, hogy pár év alatt megszületett az emberi történelem leghatalmasabb, többé-kevésbé bárki számára elérhető információs bázisa, az az internet, amit ma ismerünk.

(Kép: wikipedia, wikimeda commons, Pixabay, flickr: Kim Bach, forrás: Popular Mechanics)


Ezek is érdekelhetnek

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.