1972. október 12-én egy kétmotoros Fairchild turboprop repülőgép szállt fel a Carrasco nemzetközi repülőtérről a fedélzetén 5 fős személyzettel és 40 utassal. A fedélzeten tartózkodók fő többsége tizenéves volt vagy a húszas évei elején járt, és egy amatőr rögbicsapat tagjai voltak, akik Uruguayból utaztak Chilébe – a játékoson kívül családtagok és barátok is utaztak a gépen.

A hegyekben uralkodó rossz időjárás miatt az utasok kénytelenek voltak az argentin Mendozában éjszakázni, mielőtt másnap 14:18 körül végül elindultak. Bár Santiago Mendozától nyugatra feküdt, a Fairchildet nem úgy építették, hogy 6900 méternél magasabban repüljön, így a pilóták délre tervezték az irányt a Planchón-hágóig, ahol a repülőgép biztonságosan átszelhette az Andokat. Körülbelül egy órával a felszállás után a pilóta értesítette a légiirányítókat, hogy átrepül a hágó felett, majd röviddel ezután rádión közölte, hogy elérte a chilei Curicót, amely 178 km-re délre van Santiagótól, és a gép ezután észak felé fordult. A pilóta azonban rosszul mérte fel a repülőgép helyzetét – és valójában még mindig az Andokban tartózkodott.

A hibáról viszont a légiirányítás sem tudott, így az irányítók engedélyezték az ereszkedést a leszállásra készülve. Nem sokkal ezután a chilei irányítótorony elvesztette a kapcsolatot a géppel.

Október 13-án körülbelül 15:30-kor a repülőgép egy hegynek ütközött, elveszítette a jobb, majd a bal szárnyát, végül a chilei határ közelében Argentína egyik távoli völgyében becsapódott. Az eltűnt gép felkutatása ugyan rögtön megkezdődött, de hamar kiderült, hogy az utoljára bejelentett hely téves. A mentés ezután az Andokban folytatódott, és a túlélők később elmondták, hogy több repülőgépet is láttak. Sajnos azonban a hóval borított hegyek megnehezítették a fehér géptörzs kiszúrását a tájban. A rettenetes időjárási viszonyok, és a kegyetlen környezet miatt végül az lett az álláspont, hogy a katasztrófát senki sem élhette túl – így a hivatalos mentési munkálatokat nyolc nappal később lefújták.

Valójában azonban akadtak túlélők, nem is kevesen – a zuhanásban 12 ember halt meg, így eleinte 33 túlélő maradt, akik közül többen viszont megsérültek. Ezek az emberek körülbelül 3500 méteres magasságban rekedtek egy havas és fagyos környezetben – a túlélők közül, akiknek marad elég ereje és lélekjelenléte, rögvest a zuhanást követően nekiláttak ellátni a sérülteket. Ezután az ülésekből menedékhelyet kezdtek kialakítani a gép megmaradt törzsében – itt húzták meg magukat. Az üléstámlák alumíniumát felmelegítették, és a segítségével havat olvasztottak a vízkészlethez. A gépen akadt ugyan élelem – jellemzően bor és csoki –, de a készletek gyorsan fogytak. Az egyik túlélő később így emlékezett vissza arra, hogy mennyire beosztott egyetlen darab, csokival bevont mogyorót:

„Az első napon lassan leszopogattam a csokoládét a földimogyoróról… A második napon… órákig finoman szívtam a földimogyorót, és időnként megengedtem magamnak egy apró falatot. Ugyanezt tettem a harmadik napon is, és amikor végül a földimogyorót teljesen megettem, már egyáltalán nem maradt étel.”

Az Andok tengerszint feletti magasságában táplálék nélkül csak idő kérdése volt, hogy a testük teljesen felemésztse magát. Egyetlen választásuk maradt: néhány túlélő egy üvegszilánk segítségével vékony szeleteket vágott ki az egyik holttest fenekéből, majd némán enni kezdtek. Akadtak, akik, ameddig csak lehetett, ellenálltak, és bíztak abban, hogy végül csak megtalálják őket a keresőcsapatok, de idővel rábukkantak egy tranzisztoros rádióra a csomagok között, és az adásból megtudták, hogy feladták a keresésük.

A 18. napon ráadásul újabb katasztrófa történt: egy lavina betemette a törzset, ami további 8 emberrel végzett. A csapat ekkor határozta el, hogy a túlélés érdekében nekik maguknak kell átkelniük a hegyeken, hogy rábukkanjanak a civilizációra. A feladat ott és akkor közel lehetetlennek tűnt: egyikük sem volt tapasztalt hegymászó, ráadásul mindannyian le is voltak gyengülve. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindehhez megfelelő ruha vagy felszerelés sem állt a rendelkezésükre.

Mivel azonban nem volt választás, ezért mégis nekivágtak: a feladatra kezdetben három, majd két főt választottak ki (hogy spóroljanak az úthoz szükséges készleteken), akiknek szánkót készítettek. Az előkészületek hetekig tartottak, és több kísérlet is meghiúsult – végül azonban a csoport elindult nyugatra, Chile irányába. Ezután már melléjük pártolt a szerencse, és már másnap emberi tevékenységre utaló nyomokat szúrtak ki: rozsdás leveseskonzervet, patkót, tehéntrágyát, egész tehéncsordát, majd végül december 20-án este egy lóháton ülő embert vettek észre a folyó túlsó partján. Másnap újabb három embert láttak, akiknek a túlélől megpróbálták elmutogatni egy repülőgép lezuhanását, mivel a hangjuk nem hallatszott a folyó morajlásától – az említett túlélő nagyon félt attól, hogy őrültnek hiszik őt. Szerencsére nem ez történt, hanem az egyik férfi egy cetlit erősített egy kőhöz, amit áthajított a folyón. A túlélő végül erre a cetlire írta fel, hogy egy repülőről jött, amely a hegyekben zuhant le.

Miután a férfiak értesítették a hatóságokat, a 72 napos tortúra végül véget ért.

Miután a dolognak híre ment, globális médiaszenzáció lett a történetből – azonban a közvéleményt eléggé felkavarta, amikor kiderült, hogy a túlélők halott társaik húsát fogyasztották. Az egyik túlélő mindezt azonban Jézus utolsó vacsorájához hasonlította, amikor is az apostoloknak a testét kenyérhez, vérét borhoz hasonlította – ami kicsit megnyugtatott mindenkit, sőt a túlélőket később az Egyház is feloldozta. Az esetet pedig Andoki csodaként kezdték emlegetni.

(Források: Britannica, History, Rare Historical Photos, Kép: Az 571-es járat túlélői nem sokkal azután, hogy december 22-én rájuk találtak, forrás: CSU Archives/Everett Collection)