Az első atombomba felrobbantása visszavonhatatlanul megváltoztatta a világot, méghozzá szó szerint: az 1945. július 16-án végzett Trinity-teszt hatását az egész világon érezni lehetett. Nem sokkal később az Egyesült Államok egy hónapon belül pedig két atombombát is ledobott: Hirosima és Nagaszaki japán városokra – amivel ugyan véget ért a második világháború, de beköszöntött az atomkorszak. Az atomkorszak hatásai pedig máig velünk élnek, többek közt a levegőben, amit belélegzünk.

Ez utóbbi kijelentés arra utal, hogy 1945 óta megnőtt a levegőben a háttérsugárzás mértéke, ami pedig az acélgyártásra is hatással volt. Az acél ugyanis bár régi találmány, története a Bessemer-eljárással fordulóponthoz érkezett: Henry Bessemer brit kohász találta ki, hogy a nyersvasat a kohóból való kivonás után levegővel fújják át acéllá – ez az eljárás aztán 1864-ben teljesen működőképes lett, és ezzel a modern kor legfontosabb termelési fejlesztései közé zárkózott fel.

A probléma tehát azzal volt, hogy ha a levegőben megnőtt a radioaktív szennyeződés szintje, akkor ez a Bessemer-eljárás során az acélban is megjelent, vagyis az eredményül kapott anyag enyhén radioaktív lett. Az acél előállításának másik útja az újrahasznosítás, azonban a radioaktív szennyezettség ezen eljárás esetén is megmaradt/megjelent.

Kismértékű sugárzásról beszélünk ugyan, de bizonyos alkalmazási területeken már ez elég sok gondot okozhat: képzeljük el például, hogy szeretnénk egy olyan érzékelőt, amelynek rendkívül érzékenynek kell lennie az alacsony szintű sugárzásra. Ezek lehetnek Geiger-számlálók, orvosi eszközök vagy akár űrkutatásra szánt járművek. Ha enyhén radioaktív borítást kapnak ezek a műszerek, már az is elfogadhatatlan mértékű háttérzajt hoz létre.

Mint látható, ilyen eszközöket 1945 óta elég nagy számban gyártunk, a kérdés tehát, hogy honnan származik az ezekhez használt acél? Értelemszerűen olyan fémre van szükségünk, ami tehát még a Trinity-teszt előtt készült, és ilyen akad is, méghozzá jellemzően az óceán fenekén, a világháborúban elsüllyedt hajóroncsok formájában. Az ezekhez használt acél még azelőtt készült, hogy a légkörben található radioaktív anyagok szintje megnövekedett volna, ráadásul újra sem hasznosították őket, így azon az úton sem szennyeződhettek.

Ilyen forrásokból pedig akad kegyeleti szempontból elfogadható, ahogy kevésbé elfogadható is.

Az első világháború után a legyőzött németek szándékosan elsüllyesztették a nyílttengeri flottájukat a skóciai Orkney-szigeteken található Scapa Flow vizein. A brit tengerészeknek sikerült néhány hajót a partra juttatniuk, de több mint 50 került a hullámsírba. Sokáig ugyan nem tudták, hogy mindez milyen értékes forrás, de később az elsüllyedt hajók lemezeit Skóciától az Egyesült Államokig a kórházakban használták fel. De ezen hajók acélja került a Voyager 1-be vagy akár az Explorer 1-be – szóval elég messzire attól a helytől és céltól, amire a kohászok eredetileg szánták ezeket.

A fenti akció relatíve békés volt, bár kilenc német meghalt, amikor a britek tüzet nyitottak, hogy megakadályozzák az akciót.

A legtöbb háború előtti acélt tartalmazó hajónak azonban sokkal erőszakosabb sors jutott osztályrészül. Hajók százai süllyedtek a Dél-kínai és a Jáva-tenger mélyére – ezek mind a második világháború kegyetlen csatáinak az áldozatai. A hajókon nyugszik több ezer tengerész holtteste is.

Az utóbbi időkben ezek közül a hajók közül 40 részben vagy teljesen megsemmisült. A hajók szétszedése hetekig is eltarthat: a búvárok robbanóanyagokat hordanak le a roncsokhoz, ahol rögzítik ezeket, majd felrobbantják őket, hogy kisebb darabokra törjék a hajókat. Az uszályok ezután daruk segítségével emelik a felszínre a darabokat. Ez a gyakorlat azonban teljesen illegális, így a legénység is úgy álcázza a műveletet, mintha egyszerű halászhajókat üzemeltetne. Korábban például a malajziai hatóságok feltartóztattak egy kínai lajstromozású hajót, amelynek fedélzetén a brit HMS Prince of Wales és a HMS Repulse lőszereit találták meg.

Mint James Hunter, az Ausztrál Nemzeti Tengerészeti Múzeum tengerészeti örökségének és régészetének kurátora összegezte a véleményét az ilyesféle akciókról:

“Számomra ez ugyanolyan, mint egy katonai temető kifosztása.”

A szennyezett acél problémája, és így a katonai emlékhelyek módszeres tönkretétele is idővel megoldódni látszik:

1975 után a tesztelés a föld alá került, csökkentve ugyan, de nem teljesen megszüntetve a levegőbe kerülő sugárzás mennyiségét. A nukleáris fegyverek tesztelését lezáró különböző egyezmények óta, valamint egyes radioaktív izotópok rövid felezési idejének köszönhetően a levegő háttérsugárzása viszont fokról-fokra csökken. A kobalt-60 felezési ideje 5,26 év, ami azt jelenti, hogy az acél önmagában egyre kevésbé radioaktív. Az újabb, a hatvanas évek óta használt BOS-technika (Basic Oxygen Steelmaking) pedig az acélt is kevesebb szennyeződésnek teszi ki, mint a Bessemer-eljárás, mivel levegő befújása helyett tisztán oxigént használnak ezen eljárás során.

Érdekesség, de nyersanyagként nem csak a világháborús roncsok jönnek szóba – a modern érzékelő eszközök szempontjából a római kori ólom is hihetetlenül fontos forrás.

(Források: BOSS Magazine, Hackaday, H-Metal, QZ, kép: Flickr/National Marine Sanctuaries)