A LES-1 (Lincoln Experimental Satellite) egy kilenc műholdból álló sorozat (LES-1-től LES-9-ig) része lett volna, amit az MIT Lincoln Laboratóriuma épített a NASA-nak 1965 és 1976 között. A LES-1-hez hasonlóan a LES-2, LES-3, LES-4 műholdak sem tudtak pályára állni kilövési hibák miatt, mégis a NASA szerint sok sikert is hoztak ezek a fejlesztések.

A LES-5, -6, -8 és -9 viszont sikeresen elérte a célját, a LES-7 pedig, amely technológiai fejlettségben a NASA szerint jócskán meghaladta a korát, sosem készült el, mert a Pentagon megvonta a támogatást.

A szatellitek eredetileg a műholdas katonai kommunikációs lehetőségeket tesztelték volna azután, hogy a Csendes-óceánon végzett kísérleti atomrobbantások foltokat ütöttek az ionoszférán, és emiatt megszűnt a nagyfrekvenciájú kommunikáció a Hawaiiin és Új-Zélandon tartózkodó szövetségesekkel.

Addig ugyanis az úgynevezett „ionospheric skip” megoldással „pattantak vissza” ezek a jelek az ionoszféráról, és tették lehetővé az összeköttetést két olyan pont közt, amelyet a Föld görbülete amúgy gátolt volna. Miután azonban a nukleáris robbantások hatásaként az ionoszféra kilyukadt, ez a megoldás megbízhatatlanná vált. A LES rendszer pedig ezt váltotta volna ki a műholdas kommunikációval.

Nem ez lett volna az egyetlen megoldás, egy másik terv szerint rengeteg réztűvel foltozták volna be az ionoszférát, ám arra hamar rájöttek, hogy a világűr ilyen szintű teleszemetelése mégsem annyira jó ötlet – szóval ezt a programot ejtették inkább.

Ám térjünk vissza a sorozat első tagjára, a LES-1-re! Évtizedekkel azután, hogy ezt a műholdat kilőtték, és az nem tudott pályára állni, és a programot is elvetették, egy amatőr csillagász, Phil Williams, ismeretlen, négy percenként eltűnő, majd újra megjelenő jeleket fogott. Hamarosan rájött arra is, hogy a jel forrása az elveszettnek hitt LES-1.

A kutatók később rájöttek, hogy a jelek eltűnését majd megjelenését az okozhatja, hogy a 30 kilós eszköz pörög-forog a sötét űrben, így a napelemeit ilyen időközönként érheti a fény. És ezek a napelemek működtethetik a mára egyébként lemerült akkumulátorokkal keringő eszközt.

Maga Williams mindezt úgy írta le, hogy a napelemek töltésének fluktuációja különösen kísértetiessé teszi ezt a 237 MHz-en fogható adást.

A fenti magyarázat ellenére a tudósok nem tudnak kielégítő választ adni a kérdésre, hogy miként működhet még egyáltalán ez az eszköz, hiszen a legtöbb technológia gyorsan tönkremegy az űr zord körülményei közt még akkor is ha folyamatosan karbantartják, nem hogy magára hagynák évtizedekig. A LES-1-nek ráadásul a hatóműve mondta fel a szolgálatot, majd miután nem állt pályára, 1967-ben megszűnt jeleket adni.

Néhány elképzelés szerint az évtizedek alatt lényegében teljesen lebomlott a műhold akkumulátora, és ezért most a napelemekből közvetlenül jut feszültség a számítógéphez, amiért akár a hibás drótozás is felelőssé tehető, és az sincs kizárva, hogy ez utóbbi okozta a műhold problémáját eredetileg is.

Természetes előfordul, hogy megszűnik, majd helyreáll a kapcsolat egy műholddal: 1988-ban például a NASA vesztette el a napot megfigyelő SOHO (Solar and Heliospheric Observatory) szatellitet, de kiderült, hogy csak szoftverhibáról volt szó, és a SOHO-val hamarosan helyre is állt a kapcsolat.

A LES-1 esete azonban egészen más, és amíg az eszközt fizikailag át nem vizsgálja valaki, csak találgatni lehet. Hiszen bármilyen alaposnak tűnhet a fent vázolt teória a LES „feltámadásával” kapcsolatban, első hallásra valószínűtlen, hogy egy hatvanas évekbeli technológia évtizedek után is megőrizze működőképességét a világűrben. Olyannyira az, hogy maga a NASA is alig akarta elhinni, és csak három évnyi vizsgálat után ismerte el, hogy a jelforrás valóban a LES-1.

A LES-1 művészeket is megihletett: ez a központi eleme a Signal Tide című alkotásnak a Kovács/O’Doherty párostól. Ezt eredetileg a Los Angeles Megyei Művészeti Múzeumban mutatták be, és a LES-1 élő adását ember és gép által generált betétekkel egészítették ki. A mű létrehozásában David Bryant zenész is segített.

(Kép: flickr/Vu Long z2, NASA, wikimedia commons)