A ló és a szamár közös utódja az öszvér. De születhet kölyök az oroszlán és a tigris nászából is. Ráadásul ezek csak a természetes utak, hiszen a tudomány ebből a szempontból is pörög az utóbbi időben.

A modern tudomány

Több laborban kísérleteztek már azzal, hogy az emberi és az állati szöveteket valamilyen formában ötvözzenek, ennek elsősorban a „szervgyártásban” lenne jelentősége. 2019-ben például egy spanyol tudós, Carlos Izpisua Belmonte jelentette be, hogy az enyhébb korlátozások miatt Kínába áthelyezett laborjában először hozott létre sikeresen ember-majom embriót a történelemben.

Nem ez volt azonban Belmonte első próbálkozása. 2017-ben a kaliforniai Salk Intézetben disznó és ember keverékmagzat létrehozásával próbálkozott, szintén szervtenyésztés céljából. Ez a kísérlet azonban nagyon kevéssé bizonyult hatékonynak, 2075 beültetett embrióból összesen 186 indult egyáltalán fejlődésnek.

Szintén 2019-ben Japánban némileg enyhítették a szigorítást a hasonló kísérleteket illetően, és ekkor egy kísérlet keretében emberi őssejteket ültettek egerekbe és patkányokba, hogy azokból emberekbe beültethető szervek fejlődjenek.

A kérdés, amit nem illik feltenni

Akit már a fent leírtak is megviseltek, azt megkérjük, hogy ezen a ponton kapcsolja ki a készülékét, mivel most elszakadunk a modern tudomány sejtvonalaitól és embrió-kísérleteitől, hogy áttérjünk a keresztezés „hagyományosabb”, ugyanakkor sokszor szintén laborokban végzett formáihoz. A nagy kérdés tehát, hogy egy ember teherbe ejthet-e egy állatot? Illetve egy állat egy embert?

Legelőször is azt kell megválaszolnunk, hogy kivel kellene egyáltalán sikeresen matchelnünk az állati Tinderen.

Majomkodás

Amennyiben az állatokat vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy sikeresen az egymáshoz közelálló fajok egyedei próbálkozhatnak. Így lehet utóda szamárnak és lónak, oroszlánnak és tigrisnek vagy adott esetben kutyának és farkasnak. Emberek esetén tehát a majmok jöhetnének szóba a leginkább.

A genetikai elemzés alapján pedig ez nem csak egy elképzelt légyott, hanem valami, ami már megtörtént fajunk elődeinek a történetében. A mai, modern ember elődei és a csimpánzok például többször is egymásra találhattak a szerelemben, mielőtt az ember kládja elvált a hominidák csimpánz vonalától olyan hatmillió évvel ezelőtt.

Erre a mai napig akadnak a génkészletünkben bizonyítékok. Például a kettes számú emberi kromoszóma valójában két majom kromoszóma, ami egybeolvadt. Sőt, ahogy az gyakran előkerül: az emberek és a csimpánzok DNS-e 99 százalékban azonos.

Más kérdés, hogy ez a szám bár hatalmasnak tűnik, valójában ez a DNS másként van kromoszómákba csomagolva a két fajnál, vagyis a különbség megállapítása már csak ezért sem egyértelmű. Ennek eredménye, hogy egy csimpánz és egy ember között jóval szélesebb a genetikai szakadék, mint két ember között, akik akár a lehető legtávolabb állnak egymástól genetikai örökségük tekintve.

Mi a tudomány véleménye?

Őseink tehát összeszűrték a levet más majmokkal (igaz, akkor még lényegében ők is majmok voltak), de úgy tűnik, hogy a Homo sapiens és a neandervölgyi ember is megosztott már egymással pár édes estét. Ez utóbbi eseményből pedig utódok is születtek. Kérdés tehát, hogy mit szól mindehhez a tudomány: a mai, modern ember és valamely állat „kapcsolatából” születhet-e utód?

A tudomány szerint a kérdésre feltehetőleg egy büdös nagy NEM a válasz. Ennek egyik oka, hogy az emberi DNS annyira különbözik már a rokonfajokétól is, hogy kevés esélye van, hogy életképes közös utód szülessen.

Általában kétféle oka lehet annak, hogy egykor egymáshoz közel álló fajok bizonyos változások után már nem fognak közös utódot létrehozni. Az első ok, vagyis okok azok az izoláló mechanizmusok, melyek eleve megakadályozzák a magzat kialakulását. Ezek közül a legegyszerűbb, hogy a két faj olyan mértékben szétfejlődött, hogy már nem tartják vonzónak egymás egyedeit, így már nemi együttlétre sem kerül sor. Ám akadályozó tényező lehet, hogy a nemi szervek nem lesznek többé egymással kompatibilisek, például egy emberi spermium eleve nem is képes eljutni a csimpánz petesejtjéig.

A második tényező már a magzat kialakulása után akadályozza az utód világrajövetelét. Ez azt jelenti, hogy még ha meg is termékenyül a petesejt, és fejlődésnek indul, a terhesség vetéléssel végződik, vagy a szülés után világra jött egyed nem lesz életképes. Minél távolabb áll egymástól genetikailag a két faj, annál kisebb az esélye, hogy életképes egyed szülessen.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a modern ember olyan rég elvált a többi állattól, hogy kicsi az esélye az utód létrejöttének. A legközelebbi rokonunk például a csimpánz, és tőle fejlődéstanilag olyan 6-7 millió éve váltunk el. Utoljára sikeresen egy másik fajjal akkor próbálkoztunk, mikor a neandervölgyiek irányába kacsingattunk, de tőlük kevesebb, mint 700000 éve váltunk el.

Persze azért akadtak próbálkozások...

Más a természet, és más a laborok hűvös fala. Az utóbbi helyen például a fenti akadályozó tényezők nagy részét ki lehet iktatni, és közvetlenül az ivarsejtekkel lehet pancsolni.

1977-ben J. Michael Bedford például felfedezte, hogy az emberi spermium át tud hatolni a gibbon petesejtjét védő külső membránon. Bedford megállapította viszont azt is, hogy a nem emberszabású főemlősök (pávián, rézuszmajom, mókusmajom) petesejtjéhez az emberi spermium képtelen akárcsak kapcsolódni is. A kutató arra a következtetésre jutott, hogy az emberi spermium talán nem csak emberekkel kompatibilis, de az állatvilágból valószínűleg csak a főemlősök petesejtjével tud kapcsolódni.

Némileg aggasztó hír viszont, hogy Bedford azt is felfedezte, hogy a szintén emberszabású gorillák petesejtjéhez az emberi spermium majdnem olyan könnyedén kötődik, mint egy emberi petesejthez.

Majmok és emberek

A 20. századból ismerünk több esetet (és szóbeszédet is) is, amikor valaki megpróbált embereket és majmokat összeboronálni.

A legismertebb talán Ilja Ivanovics Ivanov orosz biológus esete, aki az 1920-as években próbált ember-majom hibridet alkotni, méghozzá állítólag azért, mert Sztálin ember-majom katonákat szeretett volna. (Ha készülne film például a Vörös Hadsereg rettenetes ember-majmai címmel, egész biztosan nézném.)

Ivanov három nősténymajmot próbált mesterségesen teherbe ejteni emberi spermiummal, de nem járt sikerrel.

1929-ben pedig elvileg önként vállalkozó nőket ejtett volna teherbe majomspermával, ám erre a kísérletre nem került sor, mivel a tudós utolsó spermaszolgáltató orangutánja kimúlt. 1930-ban pedig a szovjet vezetésnek elege lett Ivanovból, és Kazahsztánba száműzték őt. Ivanov itt halt meg két évvel később.

A hetvenes években egy fellépéseknél használt csimpánz, Oliver keveredett gyanúba, hogy valamely felmenője ember lehetett. 1996-ban, a Chicagói Egyetemen aztán jól meg is vizsgálták őt, de arra jutottak, hogy 48 kromoszómája van, mint a csimpánzoknak általában. Az emberek kromoszóma száma 46, egy ember-csimpánzé pedig feltehetőleg 47 lenne. Oliver a morfológiai jellemzői alapján is teljesen átlagos majomnak tűnt.

A nyolcvanas években látott napvilágot az a kísérletsorozat, amit elvileg Kínában végeztek 1967-ben. A beszámolók szerint '67-ben kínai tudósok emberi spermával sikeresen teherbe ejtettek egy csimpánz nőstényt. A kísérletnek azonban nem lett eredménye, mert a kínai kulturális forradalom kitörését követően a tudósokat szó szerint elküldték kaszálni-kapálni, a három hónapos terhes csimpánzot pedig senki sem gondozta, így az elpusztult.

A Kongói Demokratikus Köztársaság területén a Bongando nép a bonobó majmok közelségében él. A bongandók a bonobókat majdnem embernek tartják, és úgy vélik, hogy már született is utód ember és bonobó találkozásából. Emiatt a bonobó egyfajta tabu a körükben, és szigorúan tilos a nőknek bármiféle fizikai kontaktusba kerülniük ezekkel az állatokkal.

(Kép: Flickr/Tambako The Jaguar, Wikipedia)