Az Európai Unióban ma százezer nőből nyolc hal bele a szülésbe. Ez világviszonylatban is rendkívül alacsony szám, ami miatt egy európainak ma már elképzelni is nehezére esik, hogy a szülés veszélyes dolog is lehet. Pedig a világ számos országában a gyermek világra hozása még mindig rendkívül kockázatos az anyára nézve: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) statisztikái szerint világszerte mintegy 300 ezer nő hal bele a szülésbe évente, javarészt olyan okokból, amik elkerülhetőek lennének. A 19. század közepén ez az arány még Európában is hasonló volt, százezerből átlagosan 800-1000 haláleset történt, abban pedig, hogy ez mára gyökeresen megváltozott, kulcsszerepe volt Semmelweis Ignácnak, akit emiatt “az anyák megmentőjének” is szoktak nevezni.

A fiatal sebészdoktor 1846-ban, mindössze 26 évesen került a világ akkori legnagyobb szülészeti klinikájára, ami a Bécsi Általános Kórházban (Allgemeines Krankenhaus) működött. A klinikán ekkoriban a leggyakoribb halálok az úgynevezett gyermekágyi láz volt, egy olyan méhfertőzés, ami a gyermek születése vagy a vetélés után nem sokkal megöli az anyát. A megbetegedésekkel kapcsolatban ugyanakkor Semmelweisnek feltűnt egy furcsaság: a klinika két szárnya közül az I. számú szülészeten csaknem tízszer annyian haltak meg gyermekágyi lázban, mint a II. számún.

Semmelweist ebben az időben egy tragikus halálhír is sújtotta. Jakob Kolletschka, az elismert kórboncnok 1847-ben belehalt egy fertőzésbe, amit a boncolás közben a kezén ejtett vágás okozott. A Velencéből visszatérő Semmelweist sokkolta barátja halálhíre, akinek a leleteit tanulmányozva rájött, hogy a tünetei feltűnő hasonlóságot mutattak a gyermekágyi lázban meghalt emberekével. Bár a 19. század közepén még mit sem tudtak a baktériumok fertőzésekben játszott szerepéről, Semmelweis ezek alapján mégis megsejtette, hogy a pusztító kór megoldását az orvosok kezénél kell keresni.

Ebből a hipotézisből kiindulva Semmelweis hamarosan arra is rájött, mi okozhatja az eltérést a halálozások számában a klinika két szárnya között. Amíg a második szárnyban a bábák vizsgálták a várandós nőket és vezették le a szüléseket, az első szárnyban orvosok és orvostanhallgatók dolgoztak, akik a szülések között többek között boncolásokat is végeztek. Semmelweis ebből arra következtetett, hogy maguk az orvosok fertőzhetik meg a betegeket, így kötelezte az orvosokat, az ápolókat és a hallgatókat a kézfertőtlenítésre a szülészeti osztályokra való belépés előtt, hamarosan pedig az egyes betegek vizsgálata közötti kézmosást is kötelezővé tette. Erre a klórmész (ahogy akkoriban hívták: halvany) bizonyult a leghatékonyabbnak, aminek vizes oldatával az orvosok negyed óráig súrolták a kezüket egészen a könyökükig, körömkefét is igénybe véve. Semmelweis intézkedései azonnal drámai csökkenést hoztak a halálozások számában, 1848-ra a két osztály számai teljesen kiegyenlítődtek.

Tegyük hozzá, hogy nem Semmelweis volt az első, aki összefüggést gyanított a kéz fertőtlenítése és a fertőzések számának csökkenése között. Néhány évvel korábban az amerikai Oliver Wendel Holmes is hasonló következtetésre jutott, Alexander Gordon pedig már 1795-ben megfogalmazta azon gyanúját, hogy az orvosok terjesztik a fertőzéseket. A korabeli feljegyzésekből azt is lehet tudni, hogy Zsoldos János, Veszprém vármegye “első rendes orvosa” már 1814-ben bevezette, hogy a bábáknak a szülés előtt lúgos, majd szappanos vízzel kellett megmosniuk a kezüket.

Hiába azonban a korábbi tapasztalatok és hiába támaszkodott megkérdőjelezhetetlen statisztikai adatokra Semmelweis, az ismeretlen magyar szülészorvos eredményeit a kortárs orvostudomány részben kétkedéssel, de leginkább elemi felháborodással fogadta. Az orvosok nagy része a gyermekágyi lázat ekkor még az anyatejjel, a szennyezett levegővel vagy éppen a csillagok állásával magyarázta, és még 1896-ban is jelent meg olyan tankönyv, ami a kórt a női testben feléledő „miazmák” kedvezőtlen hatásának tulajdonította.

1849-ben Semmelweis tanársegédi megbízatása lejárt, a Bécsi Általános kórház pedig nem hosszabbította meg a szerződését, így az orvos hazatért Magyarországra, ahol a Szent Rókus kórház tiszteletbeli osztályvezető főorvosaként irányította a kórház szülészeti osztályát, és hat év alatt egy százalék alá szorította le a gyermekágyi láz halandóságát. Megfigyeléseit először 1858-ban publikálta az Orvosi Hetilapban, a cikksorozat után pedig 1861-ben egy könyvet is kiadott a témában, A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése címmel. Ebben többek között statisztikai adatokkal támasztotta alá, hogy a gyermekágyi láz elterjedése pontosan egybeesett a kórbonctan fellendülésével, ám amikor a klórvizes kézfertőtlenítés elkezdett terjedni a bécsi kórházban, radikálisan visszaesett. Semmelweis ebben az időben több nyílt levelet is írt, amiben élesen bírálta a kor elismert szülészorvosait, és arra kérte az orvostársadalmat, hogy fontolják meg a módszereit.

“az én tanításom nem arra van ítélve, hogy a könyvtárak porában penészedjék, hanem győztesen hasson a gyakorlati életben… hogy a szülészeti kórházak rémképei eltűnjenek, hogy a házastárs megtarthassa feleségét, és a gyermek az anyját.”

- írta egyik levelében, amit a szülészet összes professzorához címzett. Az orvosnak ezzel a “keresztes hadjáratával” sikerült néhány sikert elérnie, 1862-ben például levelet írt a Magyar Királyi Tanácshoz, amiben azt kérte, hogy a klóros fertőtlenítést vezessék be a magyar kórházakban. A javaslatát a Magyar Királyi Egyetem (a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pázmány Péter Katolikus Egyetem és Semmelweis Orvostudományi Egyetem elődje) orvoskarának testülete is támogatta, így a helytartótanács elrendelte a fertőtlenítés általános bevezetését.

Bár voltak, akik már ekkor méltatták Semmelweis eredményeit, ám minden próbálkozása ellenére a felfedezéseit csak a halála után kezdték el széles körben alkalmazni. A 19. század második felében Louis Pasteur mikrobiológiában elért eredményei, az antibiotikum felfedezése, és különösen Joseph Lister munkássága jelentősen megváltoztatta az addig uralkodó nézetet, az antiszeptikus eljárások pedig általánosan elterjedtté váltak.

Semmelweis ezt viszont már nem érhette meg. Az orvosnál az utolsó években rendszeressé váltak a dühkitörések, amit sokáig a szifilisznek (vérbaj) tulajdonítottak. Bár a holttestének 1965-ös exhumálása során ezt a teóriát cáfolták, a legfrissebb kutatások szerint Semmelweis valóban magában hordozta a kórt, amit egy gyermekágyi lázban elhunyt, vérbajos asszony boncolása közben szerzett, a kezén ejtett sebbel. A szifilisz miatt Semmelweisnél hüdéses elmezavar alakult ki, aminek látható jelei 1862-től mutatkoztak: az orvos látványosan megöregedett, viselkedésében egyre gyakoribbá váltak az alvászavarok és a dühkitörések. Semmelweis tehát annak az áldozatává vált, aminek a megelőzésére az egész életét feltette, habár végül mégsem a vérbaj végzett vele. 1865-ben felesége panaszait követően az ekkor 47 éves orvost a döbringeni elmegyógyintézetbe szállították, ahol az ápolói brutálisan bántalmazták, majd magára hagyták. Az újabb kutatások minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy Semmelweis a bántalmazás során szerzett sérüléseibe halt bele. Bár korábban felmerültek olyan teóriák is, hogy az eltávolítása mögött az orvostársadalom által szőtt összeesküvés húzódott, ezt az elképzelést az orvostörténeti kutatások határozottan cáfolják.

(Forrás: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Orvosi Hetilap, Wikipédia 1, 2, Magyar Nemzet, Fotó: Wikimedia Commons, Temvil.hu)