A napkitörések már most is némileg nyugtalanítóak, hiszen az egyre szofisztikáltabb, és az egyre inkább mindenütt jelenlévő globális technológiai megoldásaink egyre sérülékenyebbek. Ezért különösen félelmetes gondolat, hogy a Nap akár minden eddig lejegyzettnél erősebb kitörésre is képes – méghozzá viszonylag gyakran: évszázadonként egyszer. De hogyan fedezték fel ezt a tudósok, és tényleg van okunk az aggodalomra? A kérdést az ismert fizikus és tudománymagyarázó Sabine Hossenfelder járta a műsorában körül:

A napkitörés a naptevékenység leglátványosabb, a Földre is hatást gyakorló megnyilvánulása, amelyben általában együtt jelenik meg három különböző jelenség: a fler (a naplégkör egy jól körülhatárolható részének hirtelen, erőteljes kifényesedése), a koronakidobódás (a napkorona egy részének kilökődése a bolygóközi térbe) és az eruptív protuberancia (egy, a napkoronában hosszú ideje lebegő, a környezeténél sűrűbb és hűvösebb felhő hirtelen felemelkedése és távozása). Bár mindhárom folyamat önállóan is előfordulhat, az esetek mintegy felében-háromnegyedében együttesen, egy napkitörés keretében figyelhetők meg, különösen a legnagyobb erejű flerek, koronakidobódások és eruptív protuberanciák jelentkeznek szinte mindig egyszerre.

Ha a napkitörés, elsősorban tehát a koronakidobódás a Föld felé tart, megzavarhatja a műholdak működését, tönkretehetik az űrbeli elektronikát, de még akár a földi elektromos hálózatokat is veszélybe sodorhatják. A legismertebb példa ilyesmire az 1859-es Carrington-esemény, amely olyan erős volt, hogy az Európa és az Egyesült Államok egén szokatlanul fényes sarki fények jelentek meg, miközben a korszak távíróvonalai súlyosan károsodtak – viszont mivel akkor ez volt a globális elektromos technológia csúcsa, ennél nagyobb kár nem keletkezett. A civilizációnk ilyen szempontból azonban sérülékenyebb, mint valaha. A Carrington-esemény során a becslések szerint körülbelül annyi energia szabadult fel, amely nagyjából százmilliárd hirosimai atombombának felel meg, de a pontos érték a mai napig ismeretlen.

A legújabb vizsgálatok szerint azonban a Carrington-eseménynél akár százszor erősebb kitöréseket is produkálhatnak a Napunkhoz hasonló csillagok. Ezt a felvetést a NASA Kepler űrtávcsövének adataira alapozzák. Bár a Keplert eredetileg az exobolygók kutatására tervezték (úgy, hogy a csillag fényének apró halványulásait figyeli, amikor egy bolygó elhalad előtte), az így szerzett adatok mellesleg a csillagkitörések megfigyeléséhez is hasznosnak bizonyultak.

A kutatók összesen 56 ezer, a Naphoz hasonló csillagot elemeztek, és ezek között mintegy 3 ezer ilyen “szuperflert” azonosítottak. Azt is megfigyelték, hogy a kitörések gyakorisága egyfajta törvényszerűséget is követ: minél nagyobb a kitörés, annál ritkább, de még így is gyakrabban fordulnak elő, mint azt korábban gondolták. Valójában a kutatások szerint évszázadonként akár egy szuperfler is előfordulhat. A tanulmány szerint egész pontosan

“körülbelül 1 szuperflerre számíthatunk százévente.”

Egy ilyen szuperflerrel járó koronakidobódás katasztrofális következményekkel járna. A régebbi transzformátorok meghibásodnának, tömeges áramszünetek következnének be, műholdak mennének tönkre, és nőne az űrszemét mennyisége, ami elvezethet a Kessler-szindrómához is. Emellett az intenzív sugárzás áthatolhat a Föld mágneses védőburkán, károsítva az elektronikát, az infrastruktúrát, sőt, akár az élővilágot is.

A nagy kérdés tehát, hogy a Napunk miért nem produkált eddig ilyesmit a feljegyzések óta. Ezen kérdés kapcsán a kutatók is vakarják a fejük, és két magyarázat jön szóba: az egyik, hogy a Napunk a hasonló csillagokhoz képest valamiért nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban viselkedik. A másik pedig, hogy eddig pusztán pokoli szerencsénk volt.