Az Eddington-határ vagy Eddington-féle kritikus fényesség (Sir Arthur Stanley Eddington brit csillagász nevéből) a masszív, nagy tömegű csillagok egyik jellegzetes mérőszáma, és a kifelé irányuló, sugárnyomást kiváltó erők és a befelé mutató gravitációs erők egyensúlyát adja meg. A határ pedig arra vonatkozik, hogy ebből az egyensúlyból levezethető, hogy egy csillag mekkora maximum fényességgel rendelkezhet, mivel ezen túl a sugárnyomás meghaladná a gravitációs erőt.

Az Eddington-határban és a közutakra vonatkozó sebességhatárban azonban akad valami közös: ezeket rendszeresen átlépik. A csillagászatban a “kihágást” az úgynevezett ultrafényes röntgenforrások (ultraluminous X-ray sources/ULX) követik el, és ezek az objektumok Naphoz képest 10 milliószor fényesebben ragyognak jellemzően. Habár ezen objektumok fényessége nem léphetné át az említett határt anélkül, hogy a szóban forgó test fel ne robbanna, mégis ez történik, méghozzá nem is csak hajszálnyival, hanem 100-500-szor fényesebben ragyognak ezek az objektumok, mint elvileg lehetne nekik.

Azonban még ezen szabályszegők közül is kiemelkedik egy – az M82 X-2 jelzésű objektum nem csak túl fényes, de egy új tanulmány szerint bizarr tulajdonságai nem is magyarázhatóak az eddigi módon – eddig ugyanis a kutatók arra gyanakodtak, hogy csak valami optikai csalódás miatt lépi át ennyire ezen test fényessége az Eddington-határt, most viszont épp az derült ki, hogy nem ez a helyzet.

Az M82 X-2-t korábban egyébként fekete lyuknak hitték, de jelenleg úgy tudjuk, hogy ez egy neutroncsillag. A neutroncsillagok nagy mennyiségű szabad neutront tartalmazó maradványcsillagok, amelyek a Napunkra hasonlító objektumok után maradnak. Egy neutroncsillag olyan sűrű, hogy felszínén a gravitáció körülbelül 100 billiószor erősebb, mint a Földön, ami azt jelenti, hogy minden anyag, amelyet a halott csillag a felszínére vonz, robbanó hatást fejt ki. Mint azt a NASA írja, ha egy darab mályvacukrot ejtünk egy ilyen objektumra, az olyan kirobannó hatással jár, mint ezer hidrogénbomba robbanása.

Az új kutatás megállapítja azt is, hogy a csillag a Föld tömegének a másfélszeresét kitevő anyagmennyiséget “fogyaszt el” minden évben, amely a szomszédos csillagról származik – amikor pedig ez az anyagmennyiség eljut a M82 X-2 felszínére, az elég az érzékelt fényerő megjelenéséhez.

Vagyis az biztos, hogy a fényességet biztosító “üzemanyag” rendelkezésre áll, sőt el is jut a csillag felszínére, az viszont továbbra is kérdés, hogy az M82 X-2 miként lépheti át az Eddington-határt. A kutatók ezzel kapcsolatban jelenleg úgy gondolják, hogy a neutroncsillag intenzív mágneses tere megváltoztatja a saját atomjai alakját, ami miatt azok még erősebben tapadnak össze akkor is, amikor ez az objektum egyre fényesebb lesz. Mindez azért is érdekes, mert az ilyen jelenségeknek köszönhetően lehetséges a brutálisan erős mágneses mezők hatásainak a tanulmányozása – ilyen ksíérletekre földi körülmények közt ugyanis a jelenlegi technológiánk mellett nem kerülhetne sor. Miként pedig az egyik kutató fogalmazott:

“Ez a csillagászat szépsége… nem igazán tudunk kísérleteket végezni, hogy gyors válaszokat kapjunk; meg kell várnunk, míg az univerzum feltárja nekünk a titkait.”

(Kép: neutroncsillag művészi ábrázolása, forrás: ESO/L. Calçada/M. Kornmesser)