Miként érdemes nevezni az eszközt, amely működésében a tengeralattjáróval ekvivalens, csak nem a hullámok alá bukik, hanem a föld alá? Mindez nem csak nyelvi probléma, hanem ilyen eszközt elkezdtek fejleszteni, az egyedüli kérdés az, hogy végül megvalósult-e bármi a “szárazföldi tengeralattjáróból”?

A sztori úgy indul, mint egy régi James Bond film: a hidegháború csúcspontján, a technológiai és katonai fölényért folytatott verseny közepette kezdtek pletykálni egy félelmetes szovjet szuperfegyverről – a Harci Vakondról. A Harci Vakond egy nukleáris meghajtású szárazföldi tengeralattjáró, amelyet földalatti támadásra terveztek. Ezzel az eszközzel állítólag éppoly könnyen lehetett haladni a földkéregben, mint a vízi megfelelőjével az óceán mélyén.

A földalatti járművek fogalma már a hidegháború idején sem volt új: először is feltűnt a tudományos-fantasztikus irodalomban, különösen épp az orosz irodalomban, méghozzá jóval azelőtt, hogy valóban megpróbáltak volna ilyen gépet építeni.

A – lássuk be – kevésbé félelmetes nevű Harci Vakondok megvalósulásával kapcsolatos orosz álmok egészen az 1930-as évekig nyúlnak vissza: ekkor egy A. Trebelev nevű szovjet feltaláló irigyelte meg a vakondok természetes alagútásási képességét, és az 1930-as években el is kezdte egy prototípus megalkotását. Bár a gép méretével és működésével kapcsolatos adatok továbbra sem biztosak, egyes beszámolók alapján az eszközön legénység is utazott volna, vagyis jelentősebb mérettel rendelkezhetett.

Trebelev azonban nem volt egyedül, az 1920-as és 1930-as években az Egyesült Államok és Németország is kísérletezett hasonló eszközökkel, de a legtöbben idővel felhagytak ezekkel a projektekkel, mivel a gépeket kivitelezhetetlennek ítélték.

Itt viszont álljunk is meg gyorsan. Különbség van a földalatti járművek és régóta használatos földalatti fúrógépek között: a mai alagútfúró gépek, amelyeket metróalagutak és aknák ásására vagy elektromos kábelezésre használnak, nem számítanak földalatti járműnek, mivel nem tervezték őket utasok vagy rakomány szállítására.

A szovjetek tehát nem egy szűken vett alagútfúrót akartak, hanem egy földalatt közlekedő járművet – és ennek terve volt az, amit a legtöbb ország megvalósíthatatlannak ítélt. Arra az orosz mérnökök is hamar rájöttek, hogy rendkívüli hőségre van szükség a sziklákon és más szilárd anyagokon történő hatékony áthatoláshoz. A szűk keresztmetszetet pedig éppen ezen hőmérséklet elérése jelentette, amit a korabeli technológiával nem lehetett elérni.

Mindez azonban megváltozott a nukleáris energiával, amely az 1950-es években a Szovjetunióba is eljutott. Ennek köszönhetően 1964-re a szovjetek állítólag tényleg megépítették a Harci Vakondot, amelyet az atomtengeralattjárókhoz hasonló kis reaktor hajtott. A földalatti jármű teste titánból készült, hegyes orral és tattal rendelkezett, és szélsőséges hőmérsékletre melegített fúrót használtak a szilárd talajon való áthaladáshoz – vagyis nem csak keresztülfúrta magát a talajon, de azt előtte meg is olvasztotta.

Az kérdés, hogy mire kellett egyáltalán ez a gép. Újabb kutatások szerint Nyikita Hruscsov az eszközt a tervek szerint kulcsfontosságú amerikai katonai létesítmények megtámadására és megsemmisítésére használta volna – ezek közé tartoztak volna akár a föld alatti rakétasilók, és a Harci Vakond elvileg képes volt nukleáris bombákat is szállítani, egyben célba juttatni a felszín alatt.

A gép adatairól is tudni ezt-azt: állítólag 23 méter hosszú volt, az átmérője 3,6 méter, és öt fős személyzet befogadására alkalmas. A reaktort tehát arra használta, hogy maga előtt megolvassza anyagot, és ezzel a módszerrel elég gyorsan, körülbelül 6,5-13 km/h sebességgel tudott áthaladni a szilárd kőzeten.

A jelentések szerint a Harci Vakond próbaüzemeit különböző körülmények között hajtották végre, a moszkvai külváros talajától a sziklás Urál-hegységig – és ez utóbbi volt a helyszín állítólag, ahol ezt a járművet utolérte a vég. Mint arról az orosz állami tulajdonú RG.ru beszámolt:

„A következő, 1964-ben végrehajtott tesztek során azonban az egyik jármű ismeretlen okból felrobbant, amikor Nyizsnyij Tagil közelében 10 km-es mélységbe hatolt be az Urál-hegységbe. Mivel nukleáris robbanás történt, a jármű a benne lévő emberekkel együtt egyszerűen elpárolgott, és a fúrt alagút beomlott. A sajtó közölte a “Harci Vakond” elhunyt parancsnokának, Szemjon Budnikov ezredesnek a nevét. A (baleset) azonban sosem lett hivatalosan is megerősítve. A projektet lezárták, és minden iratot, valamint bizonyítékot megsemmisítettek, mintha meg sem történt volna.”

Hogy mi igaz mindebből? A Jalopnik cikke, mely ennek az írásnak is az egyik forrása, úgy fogalmaz, hogy az RG.ru sztorijában akadnak nyugtalanító részletek, amik miatt kicsit nehezen veszi be akár egy mérsékelten is realista gyomor az egészet – ilyen például a fentebb idézett orosz lap spekulációja arról, hogy a Harci Vakond azért robbant fel, mert rábukkant egy “földalatti civilizációra”, amely megsemmisítette. Szerintük ugyanis az eszközzel le lehetett volna fúrni akár a Föld magjáig is – ami szintén erősen kétségbevonható kijelentés – hogy miért az, arról részletesebben a lentebbi cikkünkben írtunk:

Csak fantázia, vagy tényleg keresztül tudnánk fúrni a Földet? És pontosan milyen kihívásokkal járna egy ilyen vállalkozás?

A Jalopnik újságírója szerint az valószínű, hogy Trebelev kifejlesztett valamilyen masinát, és még az is lehetséges, hogy a Harci Vakond vagy egy hasonló eszköz kapcsán megindult a szovjeteknél a kutatás-fejlesztés is, a sztori többi része azonban legalábbis mitológiai homályba vész.

Többekben felmerülhet az is, hogy ha tényleg folytak ilyen jellegű kutatások, azoknak mi lett a sorsa – valóban kukázták az egész projektet, vagy elvezettek valahova az akkor elért eredmények?

Akadnak jelek arra nézvést, hogy a “Vakond” akár része lehet valamilyen formában a jelenlegi katonai arzenálnak is: 2017 márciusában az orosz katonai szakértő Viktor Baranetz így nyilatkozott a Komsomolskaya Pravda orosz bulvárlapnak:

“És csendben “megszórjuk” az Egyesült Államok partvonalát nukleáris “vakond” rakétákkal (beássák magukat a föld alá és “alszanak”, amíg egy parancs nem aktiválja őket).”

Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője ekkor azonban úgy nyilatkozott, hogy az interjút közlő újság nem megbízható forrás, és szerinte Baranetz állításai nem igazak a “vakond” rakéták kapcsán. A legnagyobb probléma pedig éppen az, hogy nem lehet tudni, hogy az oroszok a katonai képességeik ügyében mikor mondanak nagyot, mikor csúszik ki valami igazság és mikor titkolóznak – emiatt pedig nem csak azt nem tudjuk, hogy létezett-e valaha ténylegesen a “Harci Vakond”, de az sem ismert, hogy lett-e utódja, amely akár már ma is lecsaphat a föld alól.

(Forrás: Daily Mail, Jalopnik, RG.ru, a cikkhez használt kép illusztráció, ezt a DALL-E mesterséges intelligencia generálta)