Mint azt Thomas Hobbes írta 1651-ben a Leviatán című művében, az élet gyakran „csúnya, brutális és rövid”. A feljegyzett történelemben pedig akadnak évek, amelyek esetén ez az állítás különösen igaz: 1347-ben például a Fekete Halál, a pestis kezdte meg hosszú és pusztító menetelését Eurázsián keresztül. 1816 volt a „nyár nélküli év”. 1914-ben pedig egy Habsburg-főherceg meggyilkolása végső soron nem is egy, de mindjárt két világháborúba torkollt, amely nukleáris fegyverek bevetésével zárult.

Ilyen erős mezőnyben valóban nehéz egyetlen győztest hirdetni, amely a történelem legrosszabb éve címet elnyerhetné – i.sz. 536 azonban gyakran előkerül a történészek között, ha ez a kérdés felmerül.

Európában "Ez volt az élet egyik legrosszabb időszak kezdete az emberek számára, ha nem a legrosszabb év" – mondja Michael McCormick történész és régész, a Harvard Egyetem “Initiative for the Science of the Human Past” elnöke. McCormick elmondta azt is, hogy egy titokzatos köd 18 hónapra sötétségbe borította Európát, a Közel-Keletet és Ázsia egyes részeit – az éjszaka ebben az időszakban egyszerűen nem ért véget. Mint Procopius bizánci történész fogalmaz:

“Mert a Nap fény nélkül bocsátotta ki fényét, mint a Hold, egész évben”

536 nyarán a hőmérséklet 1,5°C és 2,5°C között mozgott, és ezzel megkezdődött az elmúlt 2300 év legfagyosabb évtizede. Kínában például havazott nyáron, ami termés-kieséssel járt, és éhezést hozott. Az ír krónikák külön megemlékeznek „az 536–539-es évek kenyér-hiányáról”. Mindez nagyon gyorsan fegyveres konfliktusokba torkollt.

Ha megpróbáljuk elképzelni azt az időszakot, akkor jusson eszünkbe az is, hogy az emberek csak korlátozottan jutottak információhoz, nem lehet csak úgy “leguglizni”, hogy mi történhetett. Nem voltak újságok, tévé, csak találgatni lehetett, hogy miért nem múlik el az éjszaka hónapok óta, miért tart ki a tél egész nyáron át, miért szenvednek és halnak meg annyian. Igazi középkori, posztapokaliptikus horror vette kezdetét, amely során az addig ismert élet keretei látható sebességgel sorvadtak el az emberek körül.

Ha pedig mindez nem lett volna elég, 541-ben bubópestis sújtotta az egyiptomi Pelusium római kikötőjét. McCormick szerint a Justinianus-pestisnek nevezett fertőzés gyorsan terjedt, és kiirtotta a Kelet-Római Birodalom lakosságának körülbelül egyharmadát-felét, és felgyorsította a birodalom összeomlását is. Azonban nem csak Európa és Ázsia nyűglődött: még a távoli Peruban is aszályok sújtották az addig virágzó Moche-kultúrát.

Az 530-ban élő társadalmak közül sok egyszerűen nem is tudta túlélni a következő évtizedek megrázkódtatásait.

Sajnos az időszakból csak nagyon kevés írásos emlék áll a rendelkezésünkre: a már említett Procopius például azt írja 536-ról, hogy ekkor történt “a legfélelmetesebb előjel”. Cassiodorus római szenátor pedig így írt 538-ban:

“Úgy tűnik, hogy a Nap elvesztette megszokott fényét, és kékes színűnek látszik. Csodálkozunk, hogy délben nem látjuk testünk árnyékát, és érezzük, hogy a Nap hőjének hatalmas ereje gyengeségbe veszett.”

Azt tehát rég tudták a fenti emlékekből, hogy a hatodik század közepe ritka sötét korszak volt, még a sötét középkornak nevezett időszak mércéjével mérve is. Azonban az rejtély maradt, hogy mi volt a titokzatos köd, amely oly hosszan elhomályosította a Napot. A válaszra 2018-ig kellett várni, amikor is egy svájci gleccser jegének ultraprecíz elemzése során, amelyet McCormick és Paul Mayewski gleccserkutató vezette csapat a Maine-i Egyetem (UM) Klímaváltozási Intézetében végzett, rátalált egy tettesre. A kutatók arra jutottak, hogy valahol az északi féltekén (valószínűleg Izlandon, de Észak-Amerikát sem zárják ki) több hatalmas, “kataklizmikus” vulkánkitörés is történt: az első 536 elején, amit két másik követett 540-ben és 547-ben. A légkörbe ekkor olyan mennyiségű vulkanikus anyag került, hogy az elhomályosította a Napot, és elindította az úgynevezett vulkanikus telet.

Ezzel és a pestissel elindult egy olyan hosszú gazdasági stagnálás Európában, ami 640-ig tartott körülbelül – az időszak végét a levegőben szálló ólom mennyiségének kiugrása (melyet a jég megőrzött) jelzi, mert ez az ezüstbányászat újraéledésére utal. Az ezüstöt ugyanis ólomércből olvasztották ki, így az ólom annak a jele, hogy erre a nemesfémre volt kereslet a csapásokból egyre inkább kilábaló gazdaságban.

Elképzelhető persze, hogy az emberek többsége nem realizálta, hogy 536 mennyire keserves, bár a kedvezőtlen változásokat nyilván észrevette mindenki. Azonban ez az év a kezdete annak a közel egy évszázadon át kitartó időszaknak, amit járványok és aszályok, jéghideg és éhínségek, valamint brutális fegyveres összecsapások jellemeztek. A halál ebben a korszakban tehát az emberiség törzsvendége lett.

(Források: Conversation, Science, kép: Pixabay/rauschenberger)