Mji Mkomwe városában járunk, az Afrika keleti partjainál fekvő Zanzibárban. A ma már Tanzániához tartozó szigetcsoport a 19. század végén még független állam volt, amit a szultán irányított, habár a brit korona befolyása már erősen érződött: 1890-ben a Helgoland–Zanzibár-egyezmény keretében a Német Birodalom és az Egyesült Királyság felosztotta egymás között az afrikai érdekeltségeit, Zanzibár pedig Ali Bin Said szultán rendelkezése alapján brit protektorátus lett, aminek keretében a zanzibári uralkodó személyét a briteknek is jóvá kellett hagyniuk.

Az események láncolatát Hamad bin Thuwaini szultán 1896. augusztus 25-én bekövetkezett, váratlan halála indított be, ami után unokaöccse a brit konzul figyelmeztetése ellenére elfoglalta a palotát. A mindössze 29 éves Khalid bin Barghash, akinek a szóbeszéd szerint szerepe lehetett unokabátyja halálában, régóta fente a fogát Zanzibár trónjára, amit már Ali Bin Said szultán halála után is megpróbált elfoglalni, de akkor a brit figyelmeztetés hatására végül visszavonulót fújt.

1896-ban viszont már kevés volt a brit fenyegetés. Basil Cave főkonzul próbálkozásai, hogy békésen oldja meg a konfliktust, hiábavalónak bizonyultak, így Harry Rowson ellentengernagy ultimátumot intézett Khalidhoz: augusztus 27-én, reggel 9 óráig adja meg magát, ellenkező esetben megkezdik az ostromot. Khalid viszont nem hitte, hogy a brit csapatok valóban tűz alá veszik a platotát, így esze ágában sem volt megadni magát.

Tévedett. Az ultimátum lejárta után két perccel a HMS Racoon, a HMS Thrush és a HMS Sparrow hadihajók megkezdték az ostromot, azonnal hatástalanítva a szultán egyik lövegét. A küzdelem meglehetősen egyoldalú volt: az egyik oldalon a szultán nagyjából 2800 főt számláló serege, amely a palotaőrség mellett főként civilekből és a szultán szolgálóiból állt össze, a másik oldalon pedig a Harry Rowson által vezetett brit és a Lloyd Matthews dandártábornok által vezetett zanzibári katonaság, össezsen mintegy 1050 fő, amit három cirkáló és két ágyúnaszád támogatott a kikötőből. A szultán egyetlen hadra fogható csathajója, a HHS Glasgow mindössze három perccel élte túl a csata kezdetét: miután ágyúival tüzet nyitott a HMS St. George-ra, az viszonozta a tüzet, elsüllyesztve az uralkodói jachtot.

A sekély vízben a hajó nem süllyedt el teljesen, és a britek mindenkit ki is mentettek róla, ám a rövid ostrom a szultán oldaláról így is mintegy ötszáz emberéletet követelt, akiknek többsége az ostrom során keletkezett tűzben vesztette életét. Brit részről a csata sokkal kedvezőbben alakult, hiszen az összecsapásban mindössze egy ember, a HMS Thrush egyik altisztje sérült meg, ám később ő is felépült.

Hogy a szultán pontosan mikor menekült el a palotából, arról eltérőek az információk. Egyes források szerint már rögtön az első ágyúlövés után, mások szerint valamivel később. Az biztos, hogy Khalid a csapatait vezető Saleh kapitánnyal és mintegy negyven emberrel a német konzulátuson nyert menedéket. Matthews az embereivel letáborozott az épület előtt, azonban a németek a britek határozott kérése ellenére sem adták ki a szultánt, később pedig egy hajóval Német Kelet-Afrika területére menekítették. Khalid elűzése után a britek jóváhagyásával az elhunyt szultán unokaöccse, Hamoud bin Muhammed lépett a trónra, amivel az Egyesült Királyság gyakorlatilag teljes körű fennhatóságot szerzett a szigetek felett. Hamoud a britek kérésének megfelelően eltörölte a rabszolgaságot a szigeteken, ám uralkodása nem tartott sokáig, ugyanis 1902-ben meghalt.

Ami Khalidot illeti, ő 1916-ban végül brit kézre került, és előbb a Seychelle-szigetekre majd Szent Ilona szigetére száműztek. Később visszatérhetett Kelet-Afrikába, és a kenyai Mombasában halt meg 1927-ben, túlélve nem csak Hamoud bin Muhammedet, de még az őt a trónon követő fiát, Alit is.

(Britannica, Wikipedia, Borítókép: brit tengerészek pózolnak egy zanzibári ágyúval a palota elfoglalása után/Wikimedia Commons)