A papucscsőrű madárnak már a besorolása is igen egyedi: a más néven papucscsőrű gólyaként (Balaeniceps rex) emlegetett faj, az Aves osztály, a gödényalakúak (Pelecaniformes) rendjének, és a papucscsőrűmadár-félék (Balaenicipitidae) családjának egyetlen élő képviselője. Ez a család egyes feltételezések alapján monotipikus, ami azt jelenti, hogy kizárólag a papucscsőrű madár faját foglalja magában, ami egyedülálló ritkaság az ornitológiai (madártani) klasszifikációban. A papucscsőrű gólya elnevezés ellenére azonban genetikailag közelebb állnak a pelikánokhoz, mint a gólyákhoz vagy a gémekhez.

A madárnak nem csak a neve mókás, de a megjelenése is – mindez azonban csalóka, hiszen kegyetlen vadászról beszélünk, amely a fogantatástól kezdve a természet kíméletlen versenyének az egyik legeredményesebb résztvevője. A madár a nevét a “vicces”, 0,3 méter hosszú és 0,13 méter széles csőréről kapta, mivel ez hasonlít a holland fapapucsra. Ez az úgynevezett cipócsőr azonban kegyetlen és egyedülálló fegyver, mivel képes befogni a nagyobb zsákmányt is – azaz nem csak az angolnát vagy kígyót, de fiatal krokodilokat és a nílusi varánuszt is.

A madár kifejezetten termetes az akár 1,5 méteres magasságával és a 2,4 méteres szárnyfesztávolságával, a sárga szeme pedig fenyegető. Az állat tollazata szürke, de a hasa fehér – ezenkívül van egy kis tollas taréja, valamint hosszú és nagy lábai fejlődtek, amelyek alkalmasak a kelet-afrikai édesvízi mocsarak növényzetében való navigálásra. A vadonban átlag 35 évig, fogságban azonban akár félévszázadig is élhetnek.

A papucscsőrű madarak hátborzongatóan türelmes vadászok: akár órákon át mozdulatlanok maradhatnak, ami lehetővé teszi számukra, hogy egy különleges, “összeomlásnak” nevezett vadásztechnikával váratlanul meglepjék és elfogják zsákmányukat. A technika lényege, hogy a madár hirtelen lezuhan, és úgy csap le a zsákmányára.

A papucscsőrűek jellegzetes, úgynevezett gularis rezgést produkálnak – ez a garatizmok vibrálását jelenti, ami segít a szervezetüknek a hő leadásában. Emellett, különösen fészkelési időszakban, csőrcsattogtatással kommunikálnak. Ez a hangképzési mód azonban nem csak a szaporodás miatt fontos, de a terület védelme szempontjából is.

Az állatok 3-4 éves korukban érik el a szaporodási érettséget, monogám költőpárokat alkotnak, és nagy fészkeket építenek a vízre vagy az úszó növényzetre, a nőstények pedig az esős évszak vége felé átlagosan két tojást raknak le. A fiókák gondozását a szülők felosztják – legyen szó a keltetéséről, a tojások lehűtéséről vagy az etetésről –, vagyis példás szükről beszélhetünk, az egyetlen bökkenő ebben a tollas, családi idillben, hogy az egyik fiókát lényegében kinyírják.

A kettőből jellemzően ugyanis csak egy fióka éli meg a kirepülést – méghozzá általában az elsőszülött, és a dolog hátterében a testvéri rivalizálás áll. A kisebb csirke több okból is elpusztulhat, akár azért, mert az említett rivalizálás miatt nem jut elég élelemhez, de akár közvetlen agresszió miatt is kimúlhat. Ezt a viselkedést a BBC “Afrika” című sorozata is bemutatta, ahol látható volt, hogy a fiatalabb testvért nem csak az idősebb testvér hanyagolja el, de az anyjuk is. Hiába, a természet kegyetlen, és ritkán az a célja, hogy példaként szolgáljon az életmód magazinoknak.

Jelenleg a Nemzetközi Természetvédelmi Unió becslése szerint 3300 és 5300 kifejlett papuccsőrű madár élhet a bolygón – a fajt a mezőgazdasági terjeszkedés, a szennyezés és a vadászat miatt az élőhelyeinek az elvesztése fenyegeti, így veszélyeztetett természetvédelmi fajnak sorolták be őket.

(Forrás: LiveScience, National Geographic, Wiki, kép: Needpix/Ajale)