USS Thresher

1963 április 10-én USS Thresher (farkascápa) nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró, mélymerülési teszteket végzett 350 kilométerre keletre a Massachusetts államban található Boston városától. Abban az időben a Thresher volt a leggyorsabb és legcsendesebb tengeralattjáró a világon, felszerelve a legfejlettebb fegyverrendszerrel.

A Thresher a szovjet tengeralattjárók felkutatására és megsemmisítésére épült, és egy új szonárrendszerrel is ellátták, amely sokkal távolabb úszó hajókat is képes volt felismerni. Megkapta az amerikai haditengerészet legújabb tengeralattjáró-elleni rakétáját, a SUBROC-ot is. Az UUM-44 SUBROC (SUBmarine ROCket) egy tengeralattjáróról indított rakéta volt, amelyet más tengeralattjárók elleni fegyverként alkalmaztak, és egy 5 kilotonnás nukleáris robbanófejet hordozott.

A New Hampshire-i Portsmouth Tengerészeti Hajógyárból 1960 július 9-én vízre tett Thresher volt a prototípus, a tervezett 25 Thresher osztályú hajóhoz. Az Atlanti-óceán nyugati részén, és a Karib-térségben elvégzett számos tengeri kísérlet után, a Thresher 1962 július 16-án utóvizsgálat céljából visszatért Portsmouthba, és 1963 április 8-ig tartózkodott a kikötőben.

1963 április 9-én, reggel 8 órakor, a Thresher, John Wesley Harvey parancsnoksága alatt, a fedélzeten lévő 129 fős legénységgel kifutott a kikötőből, és randevúzott a Skylark tengeralattjáró-mentő hajóval . Több merülés végrehajtása során a Thresher víz alatt maradva kommunikált a Skylarkkal.

Másnap, április 10-én, a Thresher mélymerülési kísérletekbe kezdett. Ahogy a hajó közeledett a tesztben meghatározott mélységhez, a Skylark hívást kapott: "Kisebb nehézségeket tapasztalunk, pozitív felfelé mutató szögben állunk, próbálunk kifúvatni." Ezt egy zavaros üzenet követte, melyben szerepelt a “900N”.

Egy újabb hangátvitel tartalmazta a "tesztmélység túllépése ..." kifejezést, majd a Skylark nagy energiájú, alacsony frekvenciájú zajt észlelt. A zörej karakterisztikája az összeomlásra volt jellemző, arra a borzalmas eseményre, amikor a hajótest összeroppan a körülötte lévő tengervíz óriási nyomása alatt.

Több száz odaveszett élet

Az amerikai haditengerészet gyorsan intenzív keresésbe kezdett a Mizar óceanográfiai hajóval, és hamarosan megtalálták a Thresher összetört maradványait a tengerfenéken, 2600 méter mélységben. A kaliforniai San Diegóból a helyszínre vitték a Trieszt batiszkáfot, - amely épp túl volt a Föld legmélyebb pontjának, a Marianna-Árokban található Challenger Deep meglátogatásán, - hogy felmérje és fényképezze a törmelékmezőt.

A baleset okának meghatározására Tengerészeti Vizsgálóbíróságot hívtak össze, és arra a következtetésre jutottak, hogy a Thresheren egy sósvíz-vezetékrendszer csőcsatlakozása meghibásodott, ami a nagynyomású víz kispriccelését okozta. Ez rövidzárlatot okozhatott egy elektromos panelben, ami viszont a nukleáris reaktor hirtelen leállását, úgynevezett  scram jelenséget eredményezhetett.

Tragikus véletlenek sora

A nukleáris reaktor nélkül elveszik a meghajtás. Raymond McCoole hadnagy a Thresher állandó reaktorvezérlő tisztje a parton volt, beteg feleség gondozta, és aki helyettesítette épp csak kikerült a nukleáris energiaipari iskolából. A helyettes, a scram esetén szokásos eljárásokat követte, ami azt jelentette, hogy a reaktort nem lehetett azonnal újraindítani, ami viszont azt jelentette, hogy Thresher nem tudott felemelkedni a mélyből.

A Thresher süllyedését követő Hyman Rickover admirális létrehozott egy „gyorsított újbóli üzembe helyezés” nevű eljárást, amely lehetővé tette a nukleáris reaktor azonnali újraindítását a scram után. A Trashernek mindazonáltal továbbra is képesnek kellett volna lennie arra, hogy felemelkedjen ballaszttartályainak kiürítésével, de a nagynyomású tartályokban lecsapódott nedvesség-felesleg a mély hideg vízben megfagyott,  és ez a jég eltömítette a kifúvónyílásokat. A Thresher balesete után a tartályokba légszárítókat telepítettek, hogy a kiolvaszthassák azokat és lehetővé váljon a vészhelyzeti kifúvás.

Meghajtás nélkül és a tankok kifúvatásának képessége nélkül a Thresher süllyedni kezdett, amíg 400–610 méteres mélység között össze nem omlott. Egy, a süllyedésről szóló 1963 évi vizsgálat során Rickover admirális kijelentette: "Úgy gondolom, hogy a Thresher elvesztését nem kizárólag egy meghatározott forrasztás, hegesztés, rendszer vagy alkatrész meghibásodásának következményeként kell tekinteni, hanem inkább a tervezés, az építés és az ellenőrzés filozófiájának következményeként, amelyet a haditengerészeti hajóépítési programjaink során alkalmaztunk."

"Úgy gondolom, fontos, hogy újraértékeljük a jelenlegi gyakorlatunkat, ahol a fejlődés iránti vágy háttérbe szoríthatta a megfelelő mérnöki munkát."

1960 július 29-én, 20 nappal a Thresher vízrebocsátása után, a Connecticut állambeli Grotonban először merült az óceánba a USS Scorpion fémteste. A hajó állandó kikötője 1962-ig a virginiai Norfolkban volt, és az 1960-as évek elején a Scorpion számos haditengerészeti gyakorlaton vett részt az USA 6. flottájával és a NATO-val.

USS Scorpion

Egy történet szerint, egy 1966-os "északi futás" során a Scorpion belépett az északi orosz felségvizekre, és periszkópján keresztül filmre vette egy szovjet rakéta kilövését, mielőtt a szovjet haditengerészet hajói megközelíthették volna.

1967 február 1-jén a Scorpion a Norfolki Tengerészeti Hajógyárba került, ahol kilenc hónapnyi átalakítás várt volna rá, de a haditengerészet követelményei lerövidítették az erre szánt időt, és a Threshernél egyszer már csődöt mondott sürgősségi rendszert, a Scorpionon nem javították ki.

Egy Földközi-tengeri kitelepülés után, 1968 május 16-án, a USS John C. Calhoun kíséretében, a Scorpion 99 fős legénységgel a fedélzetén elhagyta a spanyolországi Rota városában lévő amerikai haditengerészeti bázist. A Scorpiot azzal a céllal küldtek tengerre, hogy megfigyelje a szovjet haditengerészeti tevékenységet az Atlanti-óceánban található Azori-szigetek környékén.

Vadászat a Vörös Okóberre

A szovjet konvoj két gyors, 32 csomó sebességű, November típusú vadász-megsemmisítő tengeralattjáróból állt, és tartalmazott még egy Echo II. Osztályú tengeralattjárót, valamint egy irányított rakétákkal felszerelt rombolót. A Scorpion megfigyelte és lehallgatta a szovjet hajókat, majd felkészült arra, hogy hazatérjen a Norfolki haditengerészeti állomásra.

Valamikor, május 21-én éjfél után, Scorpion üzenetet küldött, - melyet a görögországi Nea Makri-ban található amerikai haditengerészeti kommunikációs állomás fogott, - amelyben a parancsnok kijelentette, hogy megközelít egy szovjet tengeralattjárót és kutatócsoportot, hogy megkezdje a szovjetek megfigyelését. Azt is közölték, hogy állandó 15 kn (28 km/h) sebességgel, 110 méter mélyen haladnak. Ez volt az utolsó kommunikáció a Scorpiontól.

Az amerikai haditengerészet a Bayes-keresési elmélet alapján kezdte meg az eltűnt hajó felkutatását, melyet eredetileg 1966 januárjában fejlesztettek ki, a spanyolország Palomares partjai közelében elveszett hidrogénbomba utáni kutatás során. Ismét a Mizar oceanográfiai hajót hozták helyszínre a Scorpion megkeresésére, és meg is találták vele a tengerfenéken, körülbelül 400 tengeri mérföldre (740 km) az Azori-szigetektől délnyugatra, 3000 m mélységben. A Trieszt II. batiszkáf, - mely egy továbbfejlesztett verzió volt, - szintén a helyszínre érkezett, és képeket készített a szerencsétlenség  helyszínéről.

Az amerikai haditengerészet víz alatti SOSUS figyelőrendszerének szalagjai tartalmazták a Scorpion pusztulásának hangjait. A Tengerészeti Vizsgálóbíróság megállapította, hogy Scorpion külső burkolata összeroppant, mivel az összetörési mélység alá süllyedt, körülbelül 470 méteres mélységben. Az összeomlást követően további 2700 méteres süllyedés következett az óceán fenekére. Az Egyesült Államok Haditengerészete e vizsgálat számos dokumentumának titkosítását megszüntette 1993-ban.

Könyvek, elméletek, örökös szolgálat

Az amerikai haditengerészet rendszeresen meglátogatja Scorpion roncsának helyét, hogy megvizsgálják a hasadóanyagok esetleges szivárgását a nukleáris reaktorból és a két nukleáris fegyverből. A jelentések rendszeresen rámutatnak a radioaktivitás hiányára, ami azt jelzi, hogy a nukleáris reaktor üzemanyaga sértetlen marad, és hogy a két nukleáris eredetű Mark 45 tengeralattjáró-ellenes torpedó (ASTOR) szintén ép.

A Scorpion elsüllyedéséről számos könyv született. Az 1999 évi Blind Man's Bluff: The Untold Story of American Submarine Espionage című, két New York Times újságíró által írt munka szerint a Scorpion fedélzetén szállított Mk 37 hagyományos torpedók miatt már 1967-ben és 1968-ban is aggodalmak merültek fel, mielőtt még a Scorpion elhagyta Norfolkot utolsó küldetésére indulva. Ezek az aggodalmak a torpedók tápellátását biztosító akkumulátorra összpontosultak.

2005-ben jelent meg a Red Star Rogue: The Untold Story of a Soviet Submarine's Nuclear Strike Attempt on the U.S., melynek állítása szerint az Egyesült Államok 1968 március 7-én Oahu partja közelében elsüllyesztette a K-129 szovjet tengeralattjárót, és a Scorpion elsüllyesztése erre felelő, megtorló akció volt.

2006-ban jelent meg a Silent Steel: The Mysterious Death of the Nuclear Attack Sub USS Scorpion, melyben részletesen beszámoltak a tengeralattjáró minden olyan mechanikai problémájáról, amelyet az Egyesült Államok Haditengerészete megemlített, vagy amelyet a legénység leveleiben említettek, de a munka nem határozta meg a baleset okát.

2008-ban az All Hands Down megpróbálta összekapcsolni a Scorpion elsüllyedését a Pueblo-incidenssel, a John Anthony Walker kémhálózattal és a hidegháborúval. Azok a dokumentumok, melyek titkosítását csak 2018 decemberében szüntették meg, elárulták, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének egykori parancsnoka, Dr. Robert Ballard 1982-ben azzal fordult a haditengerészethez, hogy finanszírozást keressen a Titanic roncsaihoz merülő új mélybúvár-robotjához. A haditengerészetnek ellenjavaslata volt: pénzeszközöket biztosítanak Ballardnak, ha először felkeresi a Thresher és a Scorpion roncsainak helyszíneit, és felméri a radioaktív veszélyt.

Ballard robotjának felmérése azt mutatta, hogy Thresher valóban befelé robbant, a Scorpion roncsterületét érintő 1985-ös felmérése pedig egy nagy törmelékmezőt tárt fel, és egy olyan roncsot, ami Ballard szavaival:

“úgy nézett ki, mintha egy aprítógépbe került volna.”

1985-ben Ballard természetesen megtalálta a Titanic roncsát is. Miután "elvesztek a tengeren," sem a Threshert, sem a Scorpiont nem szerelték le az amerikai haditengerészetnél, hanem - mint minden elveszett tengeralattjáró - továbbra is az "örök járőrözésen" maradnak.

R.I.P.

Ez a cikk eredetileg 2020. 02. 09-én jelent meg a Rakétán.

(Szerző: Justin Viktor, Forrás: InterestingEngineering Képek: US Navy)