Az '50-es években az amerikaiak úgy élték a mindennapjaikat, hogy bármikor feltűnhet az égen néhány szovjet bombázó, akik atombombákkal szórják meg a városokat. A folyamatos fenyegetettség érzése annyira a hétköznapok része volt, hogy a tévében oktatóvideókban tanították a lakosságot, mit kell tenniük egy atomvillanás esetén. Ez volt a híres "duck and cover", azaz "bukj le, és takard el magad".

Természetesen az Egyesült Államok is folyamatosan fegyverkezett, Dwight D. Eisenhower elnökségének idejére pedig a felszíni atomrobbantások már mindennaposnak számítottak a nevadai sivatagban és a Bikini-atollnál. A kísérleti robbantások viszont legfeljebb arra adtak választ, hogyan tudnának megtorolni egy esetleges szovjet támadást, arra már nem, hogyan tudnák megelőzni több millió ember halálát. Az amerikai hadsereg ezért az '50-es évek végére kifejlesztett egy egészen kicsi, mindössze 1,5 kilotonnás (más források szerint 2 kilotonnás) robbanófejet, amit az MB-1 rakétával vadászgépekre is fel lehetett szerelni. A hirosimai atombombáéhoz képest mindössze tizedakkora erejű nukleáris fegyver azt a célt szolgálta volna, hogy még a támadás előtt leszedjék vele az ellenséges bombázókat, így akadályozva meg a pusztítást.

Azt viszont az amerikaiak sem tudták, hogy egy ilyen, viszonylag kis erejű robbanás milyen következményekkel jár az emberi szervezetre nézve, azt pedig nem akarták megkockáztatni, hogy az ellenséges atomtámadás közben ők maguk irtsák ki az amerikai lakosságot. Így jutunk el 1957. július 19-ig, amikor Las Vegastól száz kilométerre, a nevadai sivatag közepén öt bátor katona gyűlt össze: Sindey Bruce ezredes, Frank P. Ball alezredes, Norman Bodinger őrnagy, John Hughes őrnagy és Don Lutrel mind önként vállalták a kísérleti nyúl szerepét. Az egyetlen, aki nem önként jelentkezett a kísérletről felvételt készítő George Yoshitake volt - ő annak a speciális alakulatnak volt a tagja, akik a felvételeket készítették a kísérleti robbantásokról, mindenféle védőfelszerelés nélkül.

"Elég elfoglalt voltam a kamera mögött" - nyilatkozta az akkor 82 éves Yoshitake 2010-ben a német Spiegelnek. "Aztán megláttam a villanást a szemem sarkából".

Az Operation Plumbob keretében végrehajtott, "John" fedőnevű teszt pontosan úgy alakult, ahogy az amerikai hadsereg szerette volna: a kísérletben részt vevő katonáknak kutya bajuk sem történt az öt kilométer magasságban bekövetkezett robbanástól, ami megerősítette a hadsereg vezetőit abban, hogy az atomrakéták használata biztonságos. Ebben részben igazuk is lehetett. Az NPR 2012-ben utána járt, hogy mi történt a kísérletben részt vevő katonákkal, és kiderült, hogy a többségük egészen tisztes kort ért meg: Don Lutrel 63, John Hughes pedig 71 éves korában halt meg, Frank P. Ball és Sidney Bruce viszont a nyolcvanat is megérte (83 valamint 86 éves korukban haltak meg), csakúgy, mint Yoshitake, aki végül a kísérletben részt vevők közül utolsóként, 2013 decemberében hunyt el.

Másoknak viszont nem volt akkora szerencséjük, mint a felvételen szereplőknek. Az amerikai kormány a kísérleti robbantások következményeként bekövetkezett megbetegedések miatt az évek alatt több mint 813 millió dollárnyi kompenzációt fizetett ki összesen több, mint 16 ezer embernek, nem beszélve arról a rengeteg állatról, akiket szintén a tesztek közben pusztítottak el.

Ez a cikk eredetileg 2020. 04. 06-án jelent meg a Rakétán.

(Forrás: The New York Times, Spiegel, NPR, Curiosity)

Az ember, aki két atomtámadást is túlélt Az atombombára szokás úgy gondolni, mint olyan halálos fegyverre, ami elől nincs menekvés, és noha a történelem bebizonyította, hogy ez többnyire valóban így van, azért akadnak ellenpéldák is.