Mint azt az USA Védelmi Minisztériumának a honlapja írja: “az amerikai tengeralattjárók számos küldetést képesek végrehajtani, beleértve a felszíni és tengeralattjáró-ellenes hadviselést, hírszerzést, aknafelderítést, szárazföldi támadásokat, sarki hadműveleteket, a különleges erők támogatását és más flottahajók védelmét.

A tengeralattjáró kötelékében történő szolgálat bátorságot, kitartást és mély szakértelmet igényel – szó szerint.”

A honlapon áll egy idézet is a haditengerészet 2. osztályú altisztjétől, Khamani Conklintól, aki a USS Maine (SSBN-741) Ohio osztályú, ballisztikus rakétával felszerelt tengeralattjárón szolgál. Conklin a következőket gondolja a tengeralattjáró személyzete előtt álló kihívásokról:

“Nem hiszem, hogy a tengeralattjárón történő szolgálat mindenkinek való. Szerintem olyan embernek kell lenned, aki jól érzi magát napfény és külső kommunikáció nélkül is. A tengeralattjárók különböznek minden mástól a haditengerészetben. Másfajta bajtársiasság is alakult ki itt lent.”

Ez a környezet értelemszerűen megterheli nem csak a testet, de az elmét is, így adja magát a kérdés, hogy fordult-e már olyan, hogy valaki egy lemerült tengeralattjárón vesztette el az eszét. Ezt a kérdést fel is tették a Quora-n, és talán meglepő módon, de elég sok válasz is érkezett rá, amelyekben haditengerészek számoltak be ilyen esetekről.

Az egyik legérdekesebb válasz James Thompsontól származik, aki 2002 és 2010 között dolgozott elektronikai technikusként az amerikai haditengerészet tengeralattjáróinak fedélzetén. Thompson válaszát a The Aviation Geek Club szúrta ki, és a következőképp hangzik:

“Egy 6 hónapos bevetés során volt egy tengerészünk, akinek mentális összeomlása volt a titkos műveletek során (alapvetően olyan csendben kellett maradnunk, amennyire csak lehet, hetekig/hónapokig, hogy megfigyelést végezzünk). Véletlen épp én őrködtem a gépházban, amikor ez a matróz visszajött a gépházba, megfogott egy csavarkulcsot, és ütni kezdte a gépház berendezését vezérlő szekrényeket. Amikor találkoztam vele, az egyik szekrényből tépett le alkatrészeket, amelyek a nukleáris reaktor tartalék (helyi) vezérlését biztosították. Végül feltörte a „helyi vezérlés” kapcsolóját a vezérlőrudakhoz, mielőtt elkaphattam és ártalmatlaníthattam volna.

Röviden összefoglalva, mihelyt tudtunk, javításra kellett mennünk (az egyik fő tengervizi szivattyúban is elromlott a csapágy, ami csökkentette a nagyobb meghajtási sebesség fenntartásának a képességét) (...). Amint a kikötőbe értünk javításra, azt a tengerészt a mentális problémái miatt elszállították.”

Thompson hozzáteszi még azt is, hogy azt a hajót irányító parancsnok alatt meglehetősen gyakori esemény volt a hasonló mentális problémák megjelenése.

A többi válaszban előkerül a PTSD, depresszió, és hogy a tengerészek gyakran magukban tettek kárt. Hasonló ámokfutásról számol be röviden Shep Kuester, nyugalmazott tengerész. Ő a szolgálati évei alatt három ilyen jellegű esettel találkozott:

“Ketten idegesek voltak és megzavarodtak, de a közelemben tudtam őket tartani, amíg le nem nyugtattuk őket. Felmentették őket minden feladatuk alól, és 24 órás őrszolgálat ügyelt rájuk. Egyikük villámgyorsan ki tudta számítani a külső tengernyomást a fejében tetszőleges mélységben. Őt távol tartottuk minden mélységolvasó eszköztől.

A harmadikat viszont be kellett gyógyszereznem: „Thorazine Shuffle”-nek hívják (ezt a leginkább Thorazine koktélnak lehetne fordítani, a Thorazine az első antipszichotikum (elmebaj elleni gyógyszer) – a szerk.). Megpróbálta a mélységben kinyitni az elülső menekülőnyílást. A hátralévő két hétben magazinokat olvasott a fedélzeten. És igen, az hogy erősen begyógyszereztük, őrizte az ő és a legénység testi épségét.”

Patrick Quinn korábbi tengerész szintén igen érdekes esetekről számolt be. A hozzászólása szerint a USS Alexander Hamilton (SSBN 617) fedélzetén szolgált 1977 és 1981 között. Quinn nem tudja, hogy manapság mi a szokás, de akkoriban minden atomtengeralattjárón akadt a fentebb említett Thorazine és még kettő darab kényszerzubbony is.

Quin azt is leírta, hogy ő két olyan esettel találkozott, amiket “idegösszeroppanásként” lehetne jellemezni, és az egyikben a kényszerzubbonyra is szükség volt. Azonban a másik eset volt igazán érdekes. Quinn erről így ír:

“A második őrjáratom során a legénységünkhöz csatlakozott egy fiatal srác, akit „Billnek” fogok hívni, mert őszintén szólva nem emlékszem a kölyök nevére. Egyenesen a tengeralattjáró-iskolából érkezett hozzánk, különösebb műszaki előképzettség nélkül, és így azonnal úgynevezett „messcook”-nak állították, aki nem szakács, hanem inkább amolyan konyhai kisegítő, aki a konyhai robotmunkát végzi. Bill csendes fickó volt, kicsit magányos, nem különösebben társaságkedvelő, de szorgalmasan dolgozott. Az egyik rendszeres feladata az volt, hogy lemásszon a nagy tárolóhelyiségbe, és összegyűjtse a konzerveket a tényleges szakácsoknak, hogy azok felkészüljenek a vacsorakészítésre.

Ennek a tárolónak a bejárati nyílása sajnos közvetlenül a fedélzeti szálláshelyem előtt volt. A munkarendem és a konyhai beosztásom miatt körülbelül minden második nap arra ébredtem a mély álmomból, hogy Bill kinyitja a szekrényt, és összeszed pár tucat konzerv zöldséget. Az első néhány alkalommal, amikor ez megtörtént, azt hittem, hogy Bill valakivel dolgozik, mert hallottam, ahogy odalent beszél, de soha nem foglalkoztam ezzel igazán, mert csak annyit akartam, hogy vegyék végre ki a dobozaikat, és menjenek, hogy visszaalhassak. (Az alvás felbecsülhetetlenül értékes egy tengeralattjárón.)

Így mentek a dolgok az őrjárat első néhány hetében, egészen addig a napig, amikor durván kirántottak álomországból, amikor Bill parancsokat kezdett ordibálni a lenti tárolóból. (...)

(Bill üvöltözése) miatt néhány rendkívül udvariatlan kijelentést tettem Billről, a családjáról és az oxigénpazarlásáról. Kihajoltam az ágyamból, és dühösen lenéztem a tárolóba, ahol a félhomályban nagy meglepetésemre azt láttam, hogy Bill térdre ereszkedik, és parancsokat ordít egy konzerv zöldségekből épített alakulatnak.”

Mint kiderül a bejegyzésből, “Bill” ezután kapott némi Thorazint, és ezt követően “zombiként” üldögélt a vacsoránál, de legalább nem tett kárt magában, és másban sem. Miután pedig a hajó kikötött Skóciában, Bill is eltűnt a fedélzetről, Quinn soha többé nem látta őt.

(Kép: a USS Virginia (SSN 774), forrás: The U.S. National Archives)