Mint az ismert, az utóbbi idők legnagyobb szárazsága sújtotta idén Magyarországot, melynek következtében termékeny mezőgazdasági területek mentek tönkre. Egy új tanulmány szerint viszont érdekes mód a Római Birodalom Duna-menti határvidékein az 5. században hasonló körülmények ösztönözhették, hogy a relatíve békés állattenyésztők rablóhadjáratokba kezdjenek, mely a Római Birodalmra is pusztító következményekkel járt.

A Journal of Roman Archaeology című folyóiratban megjelent tanulmány szerint a 430-450 közötti években bekövetkezett súlyos szárazság megváltoztatta az életformát a Római Birodalom keleti határvidékein, ezért a hun törzseknek „új stratégiákat kellett kidolgozniuk a gazdasági nehézségek leküzdésére”. A Cambridge-i Régészeti Tanszékének társigazgatója, Susanne Hakenbeck és a Cambridge-i Földrajzi Tanszék vezetője, Ulf Büntgen ezeket a következtetéseket egy új, fagyűrű alapú hidroklíma-rekonstrukcióval, valamint a régészeti és a történelmi adatok felhasználásával érték el – írja a sajtóközlemény.

A fagyűrűkre alapuló módszerrel sikerült adatokkal szolgálni az elmúlt 2000 év klímaváltozásairól – ez alapján a mai Magyarország területén a 4. és az 5. században szokatlanul szárazak voltak a nyarak, és az aszály különösen 420 és 450 közt lehetett jelentős. Ekkor a Duna és a Tisza környékén visszaeshetett a termőföldek területe, ahogy a legeltetésre alkalmas földek is megcsappanhattak. Ez pontosan azt az időszakot fedi le, amikor különösen megugrott a térségből kiinduló rablóhadjáratok aktivitása. Az említett időszakból fennmaradt csontvázak izotópos analízise alapján pedig a hunok a klímaváltozásra migrációval, valamint a táplálkozásuk megváltoztatásával válaszoltak. Vagyis ha a körülmények túl extrémnek bizonyultak, a már letelepedett népek is felkerekedtek, és az addigi mezőgazdasági tevékenységet nomád állattartásra cserélték.

A hunok azonban ennél messzebbre is mentek a tanulmány szerint, mivel lecserélték a politikai és társadalmi berendezkedésüket is, amely a rablóhadjáratokban csúcsosodott ki. A tanulmány rámutat arra is, hogy a hunokat azért tartják sokan már eleve erőszakos barbároknak, mert a róluk fennmaradt feljegyzéseket a római elit azon tagjai írták, akiknek sem a hunokkal, sem a határ menti eseményekkel nem volt igazán tapasztalatuk. A kutatók szerint viszont a történelmi források alapján a hun diplomácia elképesztően összetett volt. Kezdetben ez kölcsönösen előnyös együttműködést jelentett a rómaikkal, melynek eredményeként a hun elit réteg is meggazdagodott. Ez az együttműködés azonban véget ért a 440-es években – ekkor indultak a rendszeres fosztogatások a római területek ellen. A tanulmány alapján a 447-ben, 451-ben, valamint 452-ben történt legpusztítóbb hun betörések egybeestek a Kárpát-medencét sújtó legszárazabb nyarakkal. Ekkor Attilának, valamint a hun előkelőségeknek aranyra volt szüksége, hogy kifizesse a harcosait, valamint szavatolja, hogy a hun elitréteg lojalitása is megmaradjon – végül emiatt váltak az állattartó hunok fosztogatókká.

A hunok azonban így sem csak egy barbár törzs voltak a tanulmány szerint, hanem egy komplexen rétegzett társadalom olyan katonai szervezettel, amellyel még Róma sem tudta végül felvenni a harcot.

Azonban a hunok sem pusztán aranyat követeltek, akadnak bizonyítékok, melyek azt sugallják, hogy a Trákia és Illyricum provinciákba történt 422-es, 442-es, és 447-es betörések idején inkább élelmet, valamint állatokat zsákmányoltak. A kutatók azt is felvetik, hogy Attila „öt nap alatt bejárható” földsávot követelt a Duna mentén, mert ez jobb legeltetést kínálhatott volna aszályos időszakban is. Hosszútávon azonban a fosztogatások sem mentették meg a hunokat, mivel Attila 453-ban meghalt, és ezt követően még a 450-es években lealkonyult a térségben a hunok hatalma. Mint Susanne Hakenbeck fogalmaz ezzel kapcsolatban:

„Az éghajlat megváltoztatja a környezet által nyújtott lehetőségeket, és ez arra készteti az embereket, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek befolyásolják gazdaságukat, valamint társadalmi és politikai szervezetüket. Az ilyen döntések nem mindig tűnnek racionálisnak, és a következményeik sem feltétlenül sikeresek hosszú távon. Ez a történelmi példa azt mutatja, hogy az emberek összetett és kiszámíthatatlan módon reagálnak az éghajlati stresszre, és hogy a rövid távú megoldások hosszú távon negatív következményekkel járhatnak.”

(Kép: Pixabay/ha11ok)