A mesterséges intelligencia fejlődése legyőzte a nyugtalanító „uncanny valley” effektust, ahol az emberszerű arcokkal valami nem passzolt. Korábban az olyan filmek, mint a The Polar Express, illetve videójátékok, mint például a Mass Effect Andromeda ékesen illusztrálták ezt a kellemetlen érzést. A mesterséges intelligencia területén a közelmúltban elért áttörések, különösen a generatív hálózatok azonban már olyan szintetikus arcokat hoznak létre, amelyek megkülönböztethetetlenek a valódiaktól.

A fejlődés egyik példája a ThisPersonDoesNotExist.com, amely lényegében végtelen mesterséges intelligencia által generált arcot hozhat létre. Ez az MI két neurális hálózatból áll: az egyik a valósághű képeket generálja, míg a másik különbséget tesz valódi és a hamis között, és visszakapcsol az előző hálózatba – ezen folyamatos finomítás révén az MI gyakorlatilag a valódi arcokkal megegyező képeket készít.

Mint a Science Alert írja, a kutatók arra jutottak, hogy az emberek, akiknek vegyesen mutattak szintetikus és valódi arcokat, mára nehezen tudnak a kettő közt különbséget tenni. Egy tanulmány szerint a résztvevők csak az esetek 48,2%-ában osztályozták helyesen az arcokat – ez valamivel rosszabb, mint a véletlenszerű találgatás (ami elvileg körülbelül 50%-os pontosságot adna). Ráadásul a résztvevők a szintetikus arcokat megbízhatóbbnak is értékelték, mint a valódiakat.

Egy másik tanulmány azt állapította meg, hogy a szintetikus arcokat a résztvevők kifejezetten valóságosabbnak ítélték meg, mint a valódi arcokról készült fényképeket. Ennek az az oka, hogy ezek a generált arcok gyakran kissé átlagosabbnak vagy tipikusabbnak tűnnek, mint a valódiak (amelyek általában valamivel jellegzetesebbek), mivel a generátor megtanulta, hogy az ilyen arcokkal jobban „be lehet csapni” az emberi megfigyelőket.

Egy másik nemrégiben készült tanulmányban ausztrál kutatók még mélyebbre ástak a témában. Első kísérletükben az online résztvevők nem tudtak különbséget tenni a kétféle arc között, és a szintetikus arcokat ők is valóságosabbnak találták, mint a valódiakat. A második kísérletből azonban egy teljesen más kép rajzolódott ki: ezt már új résztvevőkkel laboratóriumi körülmények között végezték, és a kísérlet közben az alanyok elektroenkefalográfiai (EEG) jeleit is vizsgálták, amellyel a résztvevők agyának az elektromos aktivitását mérték.

A vizsgálat során különböző arcokat mutattak gyors egymásutánban, és a résztvevőket arra kérték, hogy nyomjanak meg egy gombot, amikor egy (az arcok tetején látható) fehér kör pirosra vált. Ez biztosította, hogy a résztvevők a képernyő közepére összpontosítsanak, ahol a képeket mutatták.

Az EEG-teszt eredményei azt mutatták, hogy az agyi aktivitás különbözött, amikor az emberek valódi és szintetikus arcokat néztek. Ez a különbség körülbelül 170 ezredmásodperccel azután volt látható, hogy az arcok először megjelentek a képernyőn.

Az elektromos jelnek ez az N170-es komponense, mint ismeretes, kifejezetten az arcok konfigurációjára (vagyis az arcvonások elrendezésére és távolságaira) érzékeny. Tehát az agyi jelek megjelenésére az egyik magyarázat az lehet, hogy a szintetikus arcokat a valódi arcoktól finoman eltérőnek érzékelte az agy az olyan jellemzők miatt, mint a szem, az orr és a száj közötti távolságok.

Mindebből az következhet, hogy az agyunk akkori is felismeri a különbséget, amikor maga a felismerés nem tudatosul. Ilyen nem tudatosult agyi jelenségek egyébként előfordulnak a pszichológiában, az egyik példa erre a vaklátás, amikor a fél szemre nem látó emberek képesek lehetnek reagálni a nem látó oldalukra elhelyezett tárgyakra, miközben ez a reakció nem válik tudatossá. Ám ilyesmire példa az is, hogy tanulmányok szerint a figyelmünket a meztelen emberekről készült képek még akkor is vonzzák, ha nem vagyunk tudatában annak, hogy látjuk őket.

(Kép: PXHere/Robert Couse-Baker)