Miről beszélünk, amikor tankról beszélünk? Katonai járműként valami olyanról, ami brutálisan nagy, vastagon páncélozott, erős fegyverzete van, forgatható lövegtornya, no és persze lánctalpa. Kivételek persze mindig vannak, de ezek egyike sem annyira őrült, mint Henry Wallace dizájnja, amit a második világháború idején, 1942-ben dobott be a közösbe: Wallace “ugráló tankjának” ugyanis nem volt forgatható tornya… Illetve más szempontból: egyebe sem volt, valamint lánctalp helyett mindössze egyetlen lábbal kellett megoldani a helyváltoztatást. A jármű így oszcilláló mozgással haladt előre, ami bár rendkívül innovatív volt, egyben mesevilágba kívánkozóan furcsa is.

Henry W. Wallace, a szokatlan tankterv mögötti feltaláló, kissé rejtélyes figura. Nem szabad őt összetéveszteni a hasonló nevű, akkoriban hivatalban lévő amerikai mezőgazdasági miniszterrel. A tanktervén kívül Wallace-nak mindössze egy szabadalma volt: egy csuklóra csavarható, kígyó alakú toll – ezt a tankhoz képest hamarabb, amit 1940-ben nyújtotta be. Mivel tényleg alig tudni róla valamit, így az iskoláit vagy a szakmai előéletét sem ismerjük.

Azt már laikus szemmel is könnyű megmondani, hogy az ugráló tank talán nem a legpraktikusabb fegyverrendszer a világon – de egyáltalán miért talált ki valaki ilyesmit? Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Wallace terve a kor néhány alapvető problémájára reagált, amelyek a hagyományos tankoknál fennálltak: a tankok eleje általában erősebben páncélozott, mivel ez az irány van leginkább kitéve az ellenséges tűznek. Ez azonban sebezhetővé teszi őket az oldalsó és a hátsó támadásokkal szemben. Ráadásul a hagyományos tankoknak meg kell fordulniuk, hogy szembenézzenek az új fenyegetésekkel, ami gyengébb oldalukat és hátuljukat kiteszi a támadásoknak. Wallace tankja így egy olyan jármű, amely minden irányból egyforma védelmet és tűzerőt nyújt – és így (elméletileg legalábbis) kevésbé sebezhető.

Wallace megoldása tehát egy “kör alakú tank”, amely minden irányba egyenlő páncélzatot és fegyverzetet kínál. Elképzelése szerint ez a kialakítás lehetővé tenné, hogy a tank hatékonyabb legyen védekező pozíciókban, ahol akár bunkerként szolgálhat anélkül, hogy folyamatosan helyetet kellene váltania. A kör alakú forma lehetővé tette volna, hogy a tank minden irányba tüzeljen, így az ellenség nem találhatott volna gyenge pontot a páncélján.

Mindez talán érthető is, de kölcsönvéve az ismert angolszász mondást, beszéljünk már az elefántról a szoba közepén – vagy ebben az esetben a gólyalábról a tank alján!

Wallace tervének legbizarrabb része ugyanis vitathatalanul a jármű meghajtása volt. A hagyományos lánctalpak vagy kerekek helyett ugyanis tehát a mester egyetlen lábat képzelt el a jármű közepén, ami oszcillálva mozgatta volna a tankot. A láb tehát megemeli a tankot, majd tovalendíti bármely tetszőleges irányba. Wallace szerint ez lehetővé tette volna, hogy a jármű előre, hátra vagy oldalra mozogjon – ami papíron sokkal nagyobb mozgási szabadságot kínál, mint amit a hagyományos lánctalpasok.

Mindez reklámszövegnek kiváló, vagy legalábis majdnem meggyőző, de olyan fél másodperc töprengés elég ahhoz, hogy belássuk, azért akadnak itt esszenciális gondok. Egyetlen érintkezési ponttal a földön a tanknak komoly egyensúlyi és stabilitási gondjai lettek volna – a jármű súlya erre az egy lábra összpontosult volna, ami gondokat okozott volna a talajnyomás szempontjából. Puha vagy egyenetlen terepen a láb könnyen elsüllyedhetett volna. Ráadásul, bár Wallace azt javasolta, hogy a lábat sűrített levegővel vagy robbanótöltetekkel lehetne meghajtani, ez az ötlet nemcsak hogy nem volt praktikus, de a legénység számára akár életveszélyes is.

A tank külső megjelenése tehát egy hatalmas, korong alakú tárgyra emlékeztetett, amelyet hat, egyenletesen elhelyezett fegyverállás tarkított a kerületén, így minden irányba tüzelhetett. Lényegében egy ugráló bunker volt. Viszont a tankok lövegtornya nem véletlen forog – Wallace tankján ugyanis a fegyverek csak korlátozott tüzelési szöggel rendelkeztek, ami azt jelentette, hogy egyszerre csak néhány tudta célba venni az ellenséget. Vakfoltok is akadtak a fegyverállások között, amelyek tovább rontották a harci hatékonyságot.

A belső tér nagy részét ráadásul a központi láb foglalta el, amelyet hidraulikus rendszerek mozgattak volna. Működött volna ez legalább elméletben? Talán igen, de az üzemanyagellátás, a javítás és a karbantartás még ebben az esetben is logisztikai rémálom lett volna a világháború vérmocskos realitásában. Arról nem szólva, hogy az ugráló acélszörnyben utazni nem lett volna egy ötcsillagos élmény a rázkódás miatt – a célzást és a pontos tüzelést így “menetközben” el is lehetett volna felejteni, és megkerülhetetlen kérdés, hogy mennyi ugrás után kapott volna a teljes legénység súlyos agyrázkódást.

Az egy láb ráadásul tényleg szükségtelenül nehezítette csak a dolgokat: a tank bár tényleg nagyon mobilis volt, vagyis elméletileg bármely irányba mozoghatott, a sebessége fájdalmasan lassúnak bizonyult. Ráadásul az egyetlen láb miatt a tank különösen érzékeny volt a felborulásra, különösen lejtős vagy egyenetlen terepen. Wallace próbálkozott egy giroszkópos stabilizáló rendszer beépítésével, de valószínűleg ez sem lett volna elegendő.

A fegyverzet hat ágyúból állt, de Wallace nem határozta meg a fegyverek típusát vagy kaliberét. A hat fegyverállás miatt nagy létszámú legénységre lett volna szükség, de mivel egyszerre csak két ágyút lehetett használni, a legénység nagy része tétlen maradt volna harc közben, ami a jármű hatékonyságát is csökkentette.

Wallace tankja nem csak egy érdekes példa a tankok koncepcióival kapcsolatban, de egyben tanulságos mérnöki tanmese, hiszen bár valóban sikeresen megoldotta (papíron legalábbis) a tankok hagyományos sebezhetőségét, az újonnan megjelent problémák sokkal több gondot okoztak.