Nem kevesebbet ígérnek a fejlett újrahasznosítási technológiák, mint a globális műanyaghulladék-válság megoldását. A módszer lényege a műanyagújrahasznosítás régi álmának a beteljesülése: a felhasznált műanyagok minden típusát új anyagokká alakítják át. A következményeket ezután talán nem is kell részletezni, de röviden a halladékgazdálkodás forradalmasításáról, az éghajlatváltozás megfékezéséről beszélhetünk – ami a műanyagtermelés kapcsán végre egy valódi körkörös gazdaság létrehozása segítségével valósulhat meg. Minderről a New Scientist írt egy hosszabb cikket, aminek a tartalmát lentebb mi összefoglaljuk.

A műanyag cikkek újrahasznosíthatóságának a meghatározása nehézkes folyamat, mivel rengeteg időt igényel az újrahasznosítható-, valamint a nem újrahasznosítható műanyagok elkülönítése. Hiába azonban mindezen erőfeszítés: a műanyaghulladék jelentős részét elégetjük, esetleg végül szemétlerakóba kerül, és így végül hozzájárul mind a környezetszennyezéshez, mind pedig az üvegházhatású gázok kibocsátásához. A dolog olyan mértékű problémát jelent, hogy többek szerint bár nem ideális megoldás, de még mindig a műanyaghulladék elégetése a kisebbik rossz, mivel a másik opció, hogy ez mikroműanyagként az ételeinkbe kerül, tehát végső soron megesszük.

A műanyaghulladékra vonatkozó statisztikák elég sokkolóak: az 1950-es évek óta előállított több mint 10 milliárd tonna műanyagból több mint 8 milliárd tonna hulladékként végezte. Roland Geyer, a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem kutatója szerint mindeközben a műanyagok mindössze 6%-át hasznosították újra, és a legtöbb végül hulladéklerakókba került. A műanyaghulladék kezelése így aztán több szempontból is félelmetesen távol áll a hatékonytól.

A fejlett újrahasznosítási technológiák viszont épp ezt a jelentős (globálisan is az egyik legjelentősebb) problémát oldanák meg azáltal, hogy a műanyaghulladékot kémiai eljárások segítségével tiszta, újrafelhasználható műanyaggá alakítják. Ez pedig nem csak a szemét kezelése miatt fontos, de az ilyen technológia drasztikusan csökkentheti a kőolajból készült új műanyagok iránti függőséget is.

Mennyire reális azonban ilyen technológiák után ácsingózni? Két ilyen ígéretes és fejlett technológia, a pirólizis és a gázosítás péládul már létezik is – a kettő alapelvében nagyon hasonlóan működik: ezen folyamatok segítségével képesek vagyunk a műanyagokat molekuláris összetevőikre bontani oxigén jelenléte nélkül (vagy kevés oxigén felhasználása mellett), ami lehetővé teszi értékes melléktermékek, mint a szingáz és monomerek előállítását.

A pirólizis során a műanyagokat nagy hőmérsékleten, oxigén nélküli környezetben hevítjük, aminek a hatására szétesnek a műanyag molekuláris óriási láncai, vagyis a hosszú molekulák kisebb részekre bomlanak. A folyamat során különböző típusú olajok, gázok és szén maradványok keletkeznek, amelyeket különböző iparágakban hasznosíthatunk – például a keletkező szingáz (szén-monoxid és hidrogén keveréke) felhasználható üzemanyagként vagy más kémiai folyamatok alapanyagaként.

A gázosítás hasonló a pirólizishez, de itt még magasabb hőmérsékleteket alkalmazunk, és gyakran egy kis mennyiségű oxigént is bevezetünk a folyamatba, ami segíti a műanyag teljes átalakítását gázzá. Ez a folyamat még hatékonyabban bontja le a műanyagot, és szinte kizárólag szingáz keletkezik, minimális szilárd maradványanyag mellett.

A fentiek tükrében ezen technológiák előnyei nem szorulnak különösebb magyarázatra, de annyit még érdemes kiemelni, hogy ha ezen technológiák segítségével a hulladék műanyagot visszaállítják eredeti anyagokká, akkor korlátlan ideig újra felhasználhatóak, míg a hagyományos mechanikus újrahasznosítási módszerek mellett az újrahasznosított műanyag minősége idővel jelentősen romlik. Így aztán a mechanikai újrahasznosítás, bár hasznos bizonyos típusú műanyagok esetében, gyakran olyan anyagokat eredményez, amelyek például nem biztonságosak az élelmiszeripar számára, és csak korlatozottan használhatók fel – például kárpitként vagy szigetelőanyagként.

A fejlett újrahasznosítás ezzel szemben olyan anyagokat eredményez, amelyek megkülönböztethetetlenek a szűz erőforrásokból előállított anyagoktól, így végtelenszer lehet ezeket az anyagokat újrahasznosítani.

A területen jelenleg Európa jár az élen, és jelenleg több mint 100 fejlett újrahasznosítási technológiát fejlesztettek ki, illetve üzemeltetnek. Az Egyesült Államokban pedig a vállalatok 2017 óta több mint 7 milliárd dollárt fordítottak fejlett újrahasznosító létesítményekre.

Kérdés persze, hogy egy ennyire derűs kép mellett mi a gond, miért nem csattintjuk össze a tenyerünk, hogy ez a probléma is letudva, és lépünk tovább? A válasz röviden, hogy ezen fejlesztések ellenére a technológia sajnos nem mentes a kihívásoktól. A fejlett újrahasznosítási folyamatok továbbra is jelentős energiabevitelt igényelnek, és mérgező melléktermékeket eredményezhetnek, ami gondos kezelést és szabályozást tesz szükségessé. Arról nem is szólva, hogy ezeknek az üzemeknek a tényleges kapacitása még mindig nem elég ahhoz, hogy az összes műanyaghulladék kezelhető legyen.

Talán meglepő, de a fejlett újrahasznosítást ezen kívül nem kevés kritika is éri – többen azzal érvelnek, hogy ez nem tényleges megoldás, hanem egy jól hangzó látszatintézkedés, amelyet a petrolkémiai ipar támogat a műanyaggyártási status quo fenntartása érdekében. A kritikusok így jóval radikálisabb megközelítést szorgalmaznak – elsősorban a műanyaghasználat teljes csökkentését.

Mások úgy vélik azonban, hogy amellett, hogy a műanyaghasználatot valóban csökkenteni kell, műanyaghulladék elkerülhetetlenül is keletkezni fog a jövőben is, így ezek az újrahasznosítási technológiák elengedhetetlenek.

Habár a műanyagszennyezés témája kapcsán kevésbé jellemző az optimista hozzáállás, az némi reményt adhat, hogy a jövőben is folytatódik a még hatékonyabb technológiák kifejlesztése, mint például a szolvolízis – amely során különböző oldószereket használnak a műanyagok feloldására és a vegyszerek visszanyerésére. Ez az eljárás pedig a környezeti hatás további csökkentését ígéri.