Az emberi testtel nem lenne szabad, hogy ilyesmi történjen – a rettenetes Byford Dolphin baleset

2022 / 07 / 19 / Felkai Ádám
Az emberi testtel nem lenne szabad, hogy ilyesmi történjen – a rettenetes Byford Dolphin baleset
A szaturációs búvárkodás az egyik legjobban fizetett munka a Földön, és ez nem véletlen – ez ugyanis az egyik legveszélyesebb foglalkozás, amit mi sem példáz jobban, mint az emberi történelem egyik legiszonyatosabb balesete, az, ami a Byford Dolphin tengeri olajfúrón történt 1983-ban.

Az energiaipar manapság sokat szerepel az újságokban, és sokszor nem is gondolnánk, hogy a mindennapi élethez szükséges nyersanyagok kitermelése mögött milyen iszonyatos és heroikus erőfeszítés áll. Az olaj- és gázipar egyik fontos munkaköre ugyanis a szaturációs búvár, amely az egyik legjobban fizetett szakma a Földön: jelenleg naponta (!) akár 1400 dollárt, tehát körülbelül 550 ezer forintot is lehet ezen a módon keresni. Csábító összehozni egy egész szép magyarországi havi fizetést mindössze 24 óra alatt? Nyilván az, ám ennek ellenére is valószínűleg csak nagyon kevesen állnának szaturációs búvárnak még akkor is, ha megtehetnék.

Ezek a speciális kereskedelmi búvárok ugyanis a tengerfenékre merülnek, hogy elvégezzék a tengeri kutak, fúrótornyok és csővezetékek összeállításához, karbantartásához és szétszereléséhez szükséges kényes műveleteket, az áramlási szelepek megfordításától kezdve a csavarok meghúzásán át a hidraulikus emelők kezeléséig – ráadásul ezek a búvárok meglehetősen szűkös térben kénytelen dolgozni. Ezekre a feladatokra a távirányítású járművek sajnos még ma is alkalmatlanok, így a szaturációs búvárkodás ma is az említett szektorok része.

Az alapvető probléma az volt, hogy miként lehet elkerülni a hosszas szüneteket, amíg a búvár szervezete alkalmazkodik a hihetetlen mélységen tapasztalható extrém nyomáshoz, illetve a még ennél is hosszabb dekompressziós időszakot. A választ az 1930-as években végzett kísérletek adták meg, amelyek alapján egy bizonyos idő után (általában az egész testre vonatkoztatva olyan 24 órát követően) a búvárok teste telítődik (szaturálódik) inert gázokkal, és ennek köszönhetően akár végtelenségig is lent maradhatnak, csak arra kell ügyelni, hogy amikor feljönnek, megfelelően hajtsák végre a dekompressziót. A módszert végül 1957-ben az amerikai haditengerészet fejlesztette ki a Genesis projekt keretében – innentől pedig ezek a búvárok a teljes napjaikat a mélységben töltötték.

A szaturációs búvárok aztán egészen őrült rekordokat is elértek: 1992-ben például a francia COMEX búvárai sikeres szimulált kísérleti merülés-sorozatot hajtottak végre egy hiperbárikus kamrában, 650 méteres mélységnek megfelelő nyomáson. Az egyik búvár ráadásul két órán át 701 méteres szimulált mélységet is kibírt – ami jelenleg a legmagasabb nyomás (71,1 atm), amely valaha is élő emberre nehezedett. A valóságban azonban a hasonló szaturációs merülések ilyen mélységeket nem érnek el, jellemzően 300 méter mélyen dolgoznak a szakemberek, akik akár két hetet is tölthetnek itt – jellemzően egy 200 méteres munkavégzés esetén az első nap a süllyedéssel telik, amit 19 nap munka, végül 8 nap dekompresszió követ – a hosszú dekompressziós időszakból is látható, hogy miért nem lenne életszerű, ha a búvárok folyton feljönnének ebből a mélységből.

A Byford Dolphin-baleset kapcsán fontos kérdés még, hogy hol laknak és hol dolgoznak a búvárok. Mint azt a Búvároktatás cikke írja: „A legtöbben úgy képzelnénk, hogy a búvárok egy, a tengerfenékhez rögzített vízalatti bázison laknak. Ugyan léteznek ilyesféle lakóalkalmatosságok, a legtöbb ipari szaturációs búvár azonban a búvárhajók (Dive Support Vessel vagy DSV) fedélzetén lévő hiperbárikus körletekben tölti munkaidőn kívüli idejét. Az ételt, italt és egyéb szükséges ellátmányt kis légzsilipeken keresztül juttatják be nekik. A körletben van külön helység a napközbeni tartózkodásra, alvásra, étkezésre és tisztálkodásra is, sőt van egy hiperbárikus mentőegység is, ha esetleg el kellene hagyniuk a hajót valamiféle vészhelyzet miatt. A búvárok lakórészeinek nyomása megegyezik a munkavégzés mélységének megfelelő nyomással.”

Talán mondani sem kell, hogy ezek az állapotok nem azok, amire az emberi test az evolúció során felkészült, így legalább annyi veszély leselkedik a búvárokra, mint az ISS űrhajósaira – ezen fenyegetések közül is kiemelkedik azonban maga az extrém nyomás, pontosabban a nyomáskülönbség. Ezzel pedig el is jutottunk a cikk tárgyához, a történelem egyik legbrutálisabb balesetéhez, a Byford Dolphin incidenshez. A Byford Dolphin egy félig merülő tengeri olajfúrótorony, amelyet az oslói Aker Engineering épített 1974-ben. 3000 tonnás tömegével és 100 fős legénységgel 460 méter mélységű vizekben is képes fúrni. A kútfej építésének és karbantartásának lehetővé tétele érdekében a fúrótornyot a fentebb már említett COMEX cég által épített kifinomult szaturációs búvár-rendszerrel látták el. 1983. november 5-én a fúrótorony az Északi-tenger norvég szektorában található Frigg-gázmezőben fúrt.


A képen a kamrákat és az ahhoz rögzített harangot láthatjuk, a búvárokat D-vel jelölték, míg a harang leválasztását végző szakembereket T-vel.
Forrás: FirstPrinciples/Wikimedia Commons

Ezen a végzetes napon egy rutineljárást kellett volna végrehajtani, amely keretében négy búvár visszatért egy merülésből, és kilép a búvárharangból a nyomás alatt lévő tartózkodási kamrájukba. A kamrák (chambers) a következőképp néztek ki ekkor: az 1-es kamrában Edwin Coward és Roy Lucas búvárok pihentek, és a 2-es kamrába Bjørn Bergersen és Truls Hellevik tértek vissza a munkájuk után. A 2-es kamrát egy zsilip kötötte össze a búvárharanggal, amit a William Crammond és Martin Saunders által működtetett bilincs rögzített. Ha visszaemlékszünk, akkor ebben a munkában tehát igen fontos, hogy a nyomásszintek megegyezzenek, épp ezért szigorú sorrendje van, miként kell a harangot leválasztani az összekötő zsilipről:

1. A búvárharang ajtaja zárva van.

2. Növeljük a nyomást a búvárharangban, hogy lezárjuk az ajtót.

3. Az 1. kamrát lezárjuk a zsilipnél.

4. A zsilipet szabványos 1 atmoszférára nyomásmentesítjük.

5. A bilincset elengedjük, és ezzel kiszabadítjuk a búvárharangot.

Senki sem tudja, pontosan miért, de a feltevések szerint az egyébként igen tapasztalt Crammond végzetes hibát követett el, méghozzá a 2. és 3. lépés között – miközben ugyanis a kamra ajtaját zárták, Crammond váratlanul elengedte a búvárharang bilincsét. A zsilip ekkor viszont még nyitva volt mind a külső környezet, mind a kamra felé, ami hatalmas nyomáskülönbséget jelentett – az eredmény nem meglepő módon robbanásszerű dekompresszió volt. Ha visszaemlékszünk, a dekompressziós eljárás napokat vesz igénybe – most mindez egy szemvillanás alatt zajlott le.

A következmények és borzalmasak voltak. A harang lerobbant a zsilipről, ami miatt Crammond azonnal meghalt, Saunders pedig súlyosan megsérült. A kamrában pedig a nyomás azonnal 9 atmoszféráról egy pillanat alatt leesett 1-re. Hellevik teste – erre nincs jobb szó – szétrobbant, testrészeket szórva szét. Később az egyik nyomozó azt írta, hogy Hellevik máját „teljesen olyan ép állapotban találta meg, mintha azt kiműtötték volna a testből”, míg a gerinc egy részét 10 méterrel a kamra felett találták meg a szerelvénytartón. A többi búvár a kamrában kicsit jobban járt: Coward, Lucas és Berergsen boncolása során fehér zsírcsomókat fedeztek fel, amelyek eltömítették az artériáikat és vénáikat – ezek valójában fehérjék, amelyek megfőttek és kicsapódtak, miközben a búvárok vére szabályosan felforrt a villámgyors nyomásváltozás miatt. A szörnyűségben mindössze annyi pozitívumot lehet talán felfedezni, hogy ezek a férfiak valószínűleg nem szenvedtek: a négy búvár azonnal és fájdalommentesen vesztette az életét.

A későbbi vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a balesetet emberi mulasztás okozta. Mivel William Crammond életét vesztette az incidensben, nem tudni, miért engedte el a bilincset, mielőtt a kamraajtót bezárták volna; A nyomozók azt feltételezték, hogy a fáradtság és a fedélzeti zaj kombinációja vezethetett végzetes félreértéshez.

Egy másik kulcsfontosságú tényező azonban maga a szaturációs búvárrendszer volt, amely a norvég olaj- és gázszabályozó DNV ajánlása ellenére nem volt felszerelve semmilyen reteszeléssel, nyomásmérővel vagy egyéb biztonsági berendezéssel, amely megakadályozta volna a harang leválasztását nyomás alatt. A hivatalos baleseti jelentésben nem szerepelt a berendezés hibája, így az elhunyt búvárok családjai nem kaptak anyagi kártérítést. Az érintett családok azonban megalakították az Északi-tengeri Búvárok Szövetségét, amelynek végül sikerült beperelnie a norvég kormányt, és 2008-ban – 25 évvel a baleset után – megegyezésre is jutottak.

A Byford Dolphin fúrótorony amúgy továbbra is működik, jelenleg a British Petroleummal áll szerződésben, a szaturációs búvárkodás pedig tehát továbbra is az ipar egyik fontos munkaköre – mivel, ahogy azt napjainkban világosan láthatjuk, az energiatermelés sosem állhat le.

Forrás: Atlas Obscura, Búvároktatás, Daily Science Journal, IFLScience, Todayifoundout

(A cikkhez használt kép illusztráció, forrása: pxhere)


Autót vennél mostanában? Nézz bele a PLAYER AUTÓTESZT ROVATÁBA!
Minden friss és izgalmas autót kipróbálunk, amit csak tudunk, legyen az dízel vagy elektromos, olcsó vagy luxus, kétszemélyes vagy kisbusz!
Ismerd meg a ROADSTER magazint!
AUTÓK - DESIGN - GASZTRO - KULT - UTAZÁS - TECH // Ha szereted a minőséget az életed minden területén, páratlan élmény lesz!
Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!
Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.



This site is protected by reCAPTCHA and the Google Privacy Policy and Terms of Service apply.