Franklin kapitány elveszett expedíciója

Az ötvenkilenc éves Sir John Franklin kapitány három északi expedícióval a háta mögött hajózott ki Angliából 1845-ben egy negyedikre, amelynek az volt a célja, hogy felkutassák az északnyugati átjárót. Ez utóbbi amolyan útrövidítés lett volna a Nyugat-Európából Ázsiába tartó kereskedelmi forgalomnak, lényegét tekintve pontosan az tehát, amit évszázadokkal korábban Kolumbusz is keresett. Franklin százhuszonkilenc főnyi legénységgel és két hajóval indult útnak. Az HMS Erebus és az HMS Terror matrózai és tisztjei közül – ideértve magát a kapitányt is – azonban többé senki sem tért vissza.

Az expedíció utóélete

Franklin felesége 1848-ban érte el az Admiralitásnál, hogy küldjenek keresőhajókat a Terror és az Erebus felkutatására. Franklin hírnevének és a beígért jutalomnak hála sok kutatóosztag kelt útra: 1850-ben például akadt olyan pillanat, amikor tizenegy brit és amerikai hajó szelte a habokat az eltűnt expedíciót keresve. Mindez nem is maradt eredménytelen, a keresők több ígéretes nyomra is ráleltek, így a legénység sírjaira, jegyzetekre és a környékbeli inuit bennszülöttek elbeszéléseire.

Ezekből kiderült, hogy a Terror és az Erebus a jég fogságába estek a Viktória-szorosban a Vilmos király-sziget közelében Kanada északi részén. (Ez a terület ma egyébként a Nunavut bennszülött törzs fennhatósága alá esik.) A legénység végül elhagyta a hajókat, és idővel mind az életük vesztették.

Dacára a vállalkozás sikertelenségének és annak, hogy a Vilmos király-szigetről előkerült csontok kannibalizmusról árulkodtak, a viktoriánus kor sajtója Franklint hősként ábrázolta. Dalokat költöttek róla, szobrokat állítottak neki, sőt sokan őt tartották az északnyugati átjáró felfedezőjének, noha a valóságban ezt Roald Amundsen expedíciója szelte át először 1903 és 1906 között.

Mi történt a legénységgel?

Aki ismeri a fikciós elemekkel lucskosra átitatott történetet akár a regényből, akár a sorozatból, az talán emlékszik az ólommérgezésre, amit a tengerészek a nem megfelelően elkészített konzervektől kaptak. A történet egyik vonala a civilizáció felbomlásának a bemutatása volt. A brit haditengerészet uralta akkortájt a vizeket, és biztosította a birodalom nagyságát. Fegyelem és a kor legfejlettebb technológiája kéz a kézben jártak a fedélzeten, a Terror és az Erebus mégsem tudta legyőzni a szélsőséges viszonyokat, elsősorban éppen amiatt, amit a legénység tagjai otthonról magukkal hoztak.

A rossz minőségű konzerv tehát erős metafora, egy szó szerinti-, de akár átvitt értelemben is vehető méreg, amely a birodalom kapitalista viszonyainak az eredménye, és amely mindennapi táplálékként szolgált egyfajta sötét szakralitással.

Az ólommérgezés elmélete 1981-re vezethető vissza, amikor is Owen Beattie antropológia professzor végzett kiterjedt vizsgálatot az emberi maradványokon és a különböző régészeti emlékeken. Ekkor állapították meg azt is, hogy a legénységgel TBC és tüdőgyulladás végezhetett, és az állapotukon csak rontott az ólommérgezés.

2013-ban és 2016-ban újabb kutatásokat végeztek, és ezek arra jutottak, hogy a tömeges elhalálozásban az ólommérgezésnek nem volt kiemelkedő szerepe, annál inkább a nem megfelelő táplálkozásnak, elsősorban a cink hiányának (ennek oka a kevés elfogyasztott hús lehetett). Ezek a vizsgálatok végül arra jutottak, hogy a tengerészek halálát a kihűlés, az éhezés, a cink hiány és egyéb betegségek (például skorbut) okozhatták. Illetve úgy általában az, hogy szokatlanul szélsőséges viszonyokkal kényszerültek szembenézni nem megfelelő ruházatban és elégtelen táplálékkal.

Két hadihajó

A 2010-es évek hozták a legnagyobb áttörést, ekkor találták meg ugyanis a két hajó roncsát. Mind a két kutatás a Parks Canada megbízásából történt. A Parks Canada a kanadai kormány Környezeti és Klímaváltozási Minisztériuma alá tartozik, és feladata az ország természeti és kulturális örökségének a védelme.

A régészek először az Erebust találták meg 2014-ben. Két évvel később pedig a Terror is előkerült a Vilmos király-szigettől délre, az úgynevezett Terror-öbölben. A kutatások jelenleg is folynak.

HMS Terror

Mind a regény, mind a sorozat névadója, őfelsége hadihajója, a százhetvenöt éve elsüllyedt Terror egészen jó állapotban maradt meg hála a fagyos víznek. 2019. augusztus hetedikén a Parks Canada vízalatti régészei elkezdték a Terror vizsgálatát. A hajóroncsot egy héten át tanulmányozták a Parks Canada új vizsgálati hajójával (Research Vessel – RV). Az idei munkák a Terror három dimenziós szerkezeti feltérképezésére, illetve a roncs belső tereinek a felderítésére szorítkoztak. Ez utóbbit egy távirányítós jármű (remotely operated vehicle – ROV) segítségével végezték. A feltárásban egyébként inuit kutatók is közreműködtek.

Ebben az egy hétben a történelem folyamán először, mióta legénysége hátrahagyta, sikerült a ROV-val bejárni a Terror belsejét, ami a gyakorlatban a jármű húsz helyiségének/kabinjának az átvizsgálását jelentette. Ez volt az egyik legkiterjedtebb vízalatti régészeti feltárás Kanada történetében.

A ROV-ot irányító Ryan Harris szerint az első képek alapján a Terror fedélzetén mintha megfagyott volna az idő. Mintha csak épp csak most hagyták volna el őt a tengerészek. A ROV segítségével szisztematikusan átvizsgálták az alsó fedélzetet, a legénységi szállást és a kapitány kabinját. Ez utóbbiban találták a legtöbb leletet, mivel a kapitány kabinja szerencsére remekül megőrződött. A kapitány fekhelyét a helyiség többi részétől zárt ajtó választotta el, ezen a ROV nem tudott átjutni.

A tudósok erősen remélik, hogy az írott dokumentumok jó állapotban maradtak fenn. Odalent a fagypont közeli hőmérséklet és a kevés természetes fény nem kedvez az oxidációs folyamatoknak, így feltételezhető, hogy a papírhoz hasonló szerves anyagok nem károsodtak súlyosabban.

Az Ars Technica portál szerint mostanra egyébként akár az idén nyert információk nélkül is elég magabiztosan felállítható az expedíció idővonala. A két hajó 1845 májusának közepén kelt útra, utoljára pedig júliusban látták őket a Baffin-öbölnél. Ezt követően 1845-1846 kegyetlen telét a legénység tagjai a Beechey-szigeten töltötték, erre utalnak az itt eltemetett tengerészek sírjai. Az idő enyhültével vitorlát bontottak, és lehajóztak a Viktória-szoroshoz, majd 1846 szeptemberében A Vilmos király-sziget közelében a jég fogságába estek. Egy 1848 áprilisában írt jegyzet alapján John Franklin 1847. június 11-én halt meg.

(Képek: Wikipedia, Wikimedia Commons, Parks Canada)