Született vándor

A bogáncslepkék (Vanessa cardui) feltűnő mintázatát valószínűleg sokan ismerik, hiszen Európa egyik legelterjedtebb lepkefaját képviselik, de egyedeik a kontinensen kívül a világ számos más pontján is megtalálhatóak, kivéve egy régiót, Dél-Amerikát. Néhány bogáncslepke azonban egy évtizeddel ezelőtt változtatott a helyzeten, miután sikerrel átkeltek az Atlanti-óceánon egy rendkívül hosszú, legalább 4200 kilométeres út során. Az utazás hossza a bogáncslepkéktől talán nem is számítana olyan szokatlan teljesítménynek, hiszen alapvetően vándorlepke fajról van szó, de a folyamatos, víz feletti repülés mindenképpen különleges jelenség még az esetükben is, emellett ez volt az első eset, hogy példát találtak a transzatlanti útra a lepkefaj példányai között.

Idegen vidékeken

A szóban forgó bogáncslepkéket a Barcelonai Botanikai Intézet kutatója, Gerard Talavera fedezte fel Francia-Guyana partjainál egy expedíció során 2013. október 28-ának reggelén: az összesen tíz egyedből álló csoport tagjai szemmel láthatóan kimerültek voltak és a szárnyuk állapotából arra lehetett következtetni, hogy megviselte őket a közelmúltbeli repülés. A begyűjtött három állatot egy nemzetközi kutatócsoport alapos vizsgálatnak vetette alá, ami végül éveken át tartó munkává nőtte ki magát, de a részletekbe menő megfigyelések eredményeként a szakértők felgöngyölítették az ügyet és bizonyítékokat szereztek rá, hogy a lepkék valóban más kontinensről származtak, így a dél-amerikai megjelenésük rekordhosszúságú víz feletti vándorlás következménye lehetett.

Egy nyomozás részletei

A kis testű állatok, például rovarok hosszú távú vándorútjait nehéz pontosan nyomon követni, de a képet utólag is össze lehet illeszteni bizonyos módszerek, többek között DNS-elemzések révén, így fény derülhet a rovarok eredeti élőhelyének és kiindulási pontjának rejtélyére. A bogáncslepkék esetében a vizsgálatokat több lépésben végezték, részben a születési hely, részben a táplálkozási helyszín feltárásával.

A genetikai elemzések során egyértelművé vált, hogy a lepkék európai-afrikai populációkhoz tartoztak, vagyis egészen biztosan nem Észak-Amerikából kerültek Francia-Guyanába.

Az állatok testén található pollenmaradványok vizsgálata arra is rávilágított, hogy a 8-15 fajta növény között, amelyekből a pollenek származtak, kettő olyan is volt (a Guiera senegalensis és a Ziziphus spina-christi), ami Nyugat-Afrikában virágzik augusztustól novemberig, vagyis ezen a területen jutottak táplálékhoz az állatok. A végső megoldást a születési hely meghatározására az izotópos analízis biztosította, aminek során a szárnyakon lévő hidrogén és stroncium izotópokat elemezték a kutatók, majd ezeket izotóp-térképekkel vetették össze: ennek alapján alátámasztották a korábbi feltételezéseket, miszerint a rovarok nagy valószínűséggel valamelyik nyugat-európai országból (Franciaország, Portugália, Írország vagy az Egyesült Királyság), esetleg Nyugat-Afrikából (Mali, Szenegál, Bissau-Guinea) származnak és innen indultak útnak.

Hogyan csinálták?

Azt, hogy a rovarok képesek lehettek megállás nélkül repülni 5-8 napig és átkelni az óceánon a kutatók azzal magyarázzák, hogy a szelek besegítettek a nehéz munkába és az október 28-a előtti napokban arra felé fújó, átlagban 7,47 m/s sebességű szelek erejét kiaknázva gyakran aktív repülésből passzívabb, pihentetőbb siklásba tudtak váltani. Azonban még ebben az esetben is csak akkor lehetséges ilyen hosszú út megtétele, ha a lepkék az út előtt “jó húsban” voltak, a testtömegükhöz viszonyítva közel 14%-os zsírtartalékkal, amiből fedezni tudták a mozgás energiaigényét, valamint, ha a megfelelő, komplex repülési stratégiát alkalmazták, ami segített a teljes kimerülés ellen.

Elfújta a szél

Összességében a kutatás eredményei arra utalnak, hogy nem kizárt a bogáncslepkék ilyen messzire történő utazása, bár szokatlan és most először megfigyelt jelenséget jelent. Az ezen fajhoz tartozó lepkék Európából Afrikába és vissza gyakran vándorolnak, sőt, akár Izlandot és az Északi-sarkkört is elérhetik, miközben összesen 14-15 ezer kilométert tesznek meg, igaz, hogy nem feltétlenül ugyanazok a rovarok érkeznek vissza a kiindulási helyre, hanem az időközben született utódaik, mivel a bogáncslepkék vándorlás közben szaporodnak. Brit kutatók 2018-ben erősítették meg azokat az elméleteket, miszerint a lepkék akár évente kétszer is átrepülnek a Szahara felett, de arra is találtak bizonyítékot hidrogénizotópos vizsgálatokkal, hogy az Afrikából a mediterrán térségbe visszautazó lepkék egy következő generációhoz tartoztak.

Az egy példány által évente megtett út így is rendkívül hosszú, viszont kiemelkedő képességeik ellenére a transzatlanti utazáson résztvevő egyedek minden bizonnyal nem önként vállalkoztak az útra, hanem a szél sodorta el őket. Az állatok megfigyelése emiatt nem csak a lepkék viselkedéséről, hanem a szél által terjesztett egyéb élőlények potenciális útvonaláról és terjedési mintázatáról is adhat új információkat.

(Fotó: Jean-Pol GRANDMONT/Wikimedia Commons, CC BY 3.0, Jazz Borquez/Unsplash, Caleb Stewart/Getty Images)

Hatalmas mellizmok, óriási hippokampusz és állandó éhség - a kolibrik világa különbözik minden más madárétól A kolibrik számára az élővilág többi tagjának mozgása csigalassúnak tűnhet: amíg az ember egyet pislog, ezek a kicsiny madarak többszázszor csapnak szárnyukkal és amíg egyet dobban a szívünk, az övéké kilencet vagy tízet is ver. A kolibrik viszont néhány területen “alulteljesítenek”, sok más madárral ellentétben egyáltalán nem tudnak járni például.