Innen nézve pedig nem csoda, hogy a kémiatörténelem során számos téves elemazonosítással találkozhatunk. Olyannyira, hogy bizonyos feljegyzések szerint a tévedések száma túlszárnyalta az újonnan felfedezett elemekét: legérdekesebb talán mégis az a szereplő, ami kifogott Mengyelejeven, és hiába került bele az első periódusos rendszerbe, végül mégis mennie kellett.

A sose volt elem

Ha vetünk egy pillantást a periódusos rendszer 1869-es kiadására, megpillanthatunk egy ismeretlen jelet, a 138-as atomtömegű Di-t, azaz didímiumot. Mengyelejev és a szakma legjava 1842-es felfedezése után mintegy fél évszázadig elemnek hitte az anyagot, a későbbi félreértést pedig valószínűleg a ritkaföldfémek tulajdonságainak hasonlósága okozta.

A kalamajka nagyjából Carl Gustav Mosander, svéd kémikus észlelésével kezdődött, akinek a lantán, az erbium és a terbium felfedezését köszönhetjük. Mosander Jöns Jakob Berzelius tanítványa volt, aki pedig 1803-ban a cerit ásvány tanulmányozása közben rálelt a cériumra. Mosander úgy vélte, hogy az ásványban kisebb mennyiségben más elemek is rejtőznek, ezen a nyomon elindulva végül 1839-ben felfedezte a lantánt.

Hasonló körülmények között bukkant rá az elemnek hitt didímiumra, 1842-ben. A név a didymos, azaz iker görög eredetű szóból ered, és arra utalt, hogy az mindig a lantán kísérőjeként fordul elő. Bár felfedezése széles körben sikert aratott,  de minél többet vizsgálták, a didímium annál több problémát felvetett: analitikai eredmények például kimutatták, hogy a cérium, lantán és didímium együtt a cerit ritkaföldfém-tartalmának csupán kilencvenöt százalékát adja. Míg a didímium atomtömegének meghatározására tett kísérletek a hetvenhárom-kilencvenöt tartományba estek, ami viszont nem számított ritkaföldfémnek.

A spektroszkópia módszerének elterjedése utána aztán többeknek feltűnt, hogy a különböző ásványi nyersanyagokból kivont didímium atomspektruma olyannyira eltér, hogy nem kezelhető egyetlen egységes elemként.

Ezért szinte minden kutató külön névvel illette a didímiumot alkotó anyagokat: végül némi módosítással Robert Bunsen és Carl Auer von Welsbach javaslata bizonyult időtállónak. A tudósok spektroszkópiai analízis után az ammóniumsók savas közegű, frakcionált kristályosításával elkülönítették a két elemet prazeodímiumra, azaz zöld didímiumra, valamint neodímiumra, új didímiumra. Mai használatban ezen két elem közepéből kivették az első 'di' szótagot, és így született meg a prazeodímium (Pr) és a neodímium (Nd), amelyek nemcsak nevük eredete szerint számítanak ikreknek, a periódusos rendszerben szintén egymás mellett foglalnak helyet. Mindezek ellenére a didímium elnevezést az első világháború végéig használták, csakhogy akkorra a két anyag - változó összetételű- keverékét jelentette.

(Fotó: Pixabay)