A megdöbbentő állítás immár több mint egy évtizeddel ezelőtt hangzott el: eszerint nem az érzékszerveinken keresztül érzékeljük az objektív valóságot, hanem egy folyamatos, “ellenőrzött hallucinációban” élünk, mivel az érzékszerveink által kapott információ mindig késik – időre van szüksége a továbbításhoz, és ahhoz, hogy az agyunk a beérkező jeleket feldolgozza. Mindezt az eltelt időben olyan bizonyítékokkal sikerült alátámasztani, amelyek alapján jelentős szakadék húzódik az észlelés és a tényleges valóság között.

Mindez azzal jár, hogy nemcsak hogy nem éljük meg a jelen pillanatot olyannak, amilyen valójában, hanem a valóság teljes megértése alapvetően az agyunk konstrukciója.

Bizarr gondolat, de akár hétköznapi példákon is tesztelhetjük: például ha megérintjük az ujjunk a mutatóujjunkkal, a tapintást egyszerre érezzük, noha az inger az ujjunkból hosszabb utat tesz meg az agyunkhoz, mint az orrunkból. Vagy a pislogás ellenére, miért látjuk a világot folyamatosan? A fenti elmélet alapján azért, mert az agyunk mintegy puffereli a valóságot.

Habár a fenti állítás ebben a formában relatíve új, a mögöttes elképzelés igencsak ősi: az ókori és modern filozófusok Arisztotelésztől Descartes-ig vitatták a valóság érzékelésének közvetlenségét, néhányan pedig már akkor is a közvetett realizmus mellett érveltek. Ez utóbbi szerint bár létezik egy külső világ, a tapasztalataink csupán az agy által alkotott értelmezések, tele kitalációkkal és díszítésekkel.

Az idegtudomány legújabb elmélete, amely a megismerés olyan egyesítő elmélete lehet, mint az evolúció a biológia esetén, tehát a közvetett realizmushoz valami elég hasonlót fogalmaz meg: ez alapján a mentális tapasztalatainkat teljes mértékben az agy állítja elő, amely a külső ingereket csak a belső modelljei kalibráláshoz használja. Mindez összhangban van a szabad energia elvével is.

A szabad energia elve egy viszonylag új elmélet a neurológia és pszichológia területén, amelyet Karl Friston brit idegtudós dolgozott ki 2006-ban. Ez az elmélet arra törekszik, hogy egyesítse az agy működésével kapcsolatos különböző megfigyeléseket és elméleteket, egy közös keretbe foglalva őket. A szabad energia elve szerint az agy alapvető célja, hogy minimalizálja a szabad energiát, ami egy matematikai fogalom, és nem közvetlenül kapcsolódik a fizikai vagy kémiai energia fogalmához, ahogy azt általában értjük.

A szabad energia ebben az esetben ugyanis egyfajta mérőszám vagy becslés arra vonatkozóan, hogy mennyire meglepő vagy váratlan az agy számára a beérkező szenzoros információ, azaz mennyire tér el az előrejelzéseitől vagyis a belső modelljétől. Az elmélet szerint az agy folyamatosan próbálja előre jelezni a környezetéből érkező információkat, és amikor a valós szenzoros adatok nem egyeznek meg ezekkel az előrejelzésekkel, az szabad energiát generál.

Az agy tehát ezen szabad energia minimalizálására törekszik annak érdekében, hogy csökkentse a meglepetést és az előrejelzési hibákat. Ezáltal az agy képes folyamatosan frissíteni és finomhangolni a belső modelljét a világról, hogy hatékonyabban tudjon navigálni benne és előrejelezni a jövőbeli eseményeket.

Eszerint az agy valójában tehát egy prediktív (előrejelző) gépezet.

Mindez Kyle Hill legutóbbi műsorában hangzott el, de mégis mit jelent ez? A Predictive Processing Framework (PPF) vagyis prediktív feldolgozás elmélet szerint tehát az agynak előrejelzéseken alapuló modellje van a világról, amely befolyásolja, hogyan érzékeljük a körülöttünk lévő valóságot. Az agy eszerint előzetes elvárásokat táplál a bejövő információkra vonatkozóan, és ezek az elvárások színezik az észlelésünket. Az érzékelés tehát nem csupán a szenzoros ingerek passzív fogadása, hanem aktív előrejelzések és az elvártak valós élményekkel való összehasonlítása révén történik, aminek során az agy folyamatosan finomítja a világról alkotott modelljét.

Magyarán irányított módon hallucinálunk, nem pedig egy objektív valóságot érzékelünk passzívan az érzékszerveiknből származó ingereken keresztül.

Samuel Gershman munkája, a Mi tesz minket okossá című könyv ezek mellé bevezeti az induktív és az approximációs torzítás fogalmait is, mint az emberi intelligencia alapvető elveit, tudományos keretet biztosítva annak megértésére, hogy az agy hogyan navigál a korlátozott információval és számítási kapacitással rendelkező világban. Ezek a torzítások arra ösztönöznek minket, hogy hajlamosabbak legyünk elfogadni bizonyos hipotéziseket, és mentális rövidítéseket alkalmazzunk, ami létfontosságú a környezettel való interakciónkban, befolyásolva mindent a vizuális illúziók észlelésétől a nyelvfejlődésig. Mint az talán ezen ponton felmerül az olvasóban: igen, ennek a mesterséges intelligencia, valamint a nagy nyelvi modellek működése esetén is van jelentősége.

Az induktív torzítás azt a hajlamunkat jelenti, hogy bizonyos előfeltevéseket részesítünk előnyben még a megfigyelések előtt, alapul véve korábbi tapasztalatainkat és tudásunkat. Ez segít abban, hogy gyorsan hozzunk döntéseket és megértsünk összetett helyzeteket, még akkor is, ha nem rendelkezünk teljes információval.

Az approximációs torzítás a mentális rövidítések használatára utal, amikor korlátozott erőforrások állnak rendelkezésre. Ez magában foglalja az egyszerűsítéseket és általánosításokat, amelyek lehetővé teszik az agy számára, hogy gyorsan feldolgozza az információkat és reagáljon a környezeti változásokra, még akkor is, ha ez néha pontatlansághoz vezethet.

Érdemes hangsúlyozni, hogy Gershman szerint tehát ezek a torzítások nem hibák vagy korlátok, hanem az emberi intelligencia alapvető összetevői, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy hatékonyan működjünk egy bonyolult és változó világban. Ezek az elvek segítenek abban, hogy értelmezzük és értékessé tegyük a körülöttünk lévő információkat, hozzájárulva ahhoz, hogy értelmes és koherens képet alkossunk a világról. Mint írja:

"Az agy az evolúció megoldása a korlátozott adatok és a korlátozott számítási képesség kettős problémájára."

Mindez rávilágít arra is, hogy az agyunk dinamikus egyensúlyban működik a valóságunk konstruálása és értelmezése között, egy olyan lencsén keresztül, amelyet érzékszervi bevitelünk és veleszületett kognitív torzításaink formálnak. Vagyis az érzékelés és megértés között bonyolult a kapcsolat: a percepció így ugyanis nem csupán az információ fogadását jelenti, hanem aktív szerepet vállalunk a valóságunk narratíváinak az alakításában is.

Illetve ahogy azt Kyle Hill magyarázza a műsora zárlatakor:

A prediktív feldolgozási modell szerint nem közveltenül érzékeljük a valóságot, de nem is az érzékszerveink szűrőjén át: hanem a tapasztalataink valójában az agyunk előrejelzései arról, ami a fejünkön kívül létezik. Így a tudatunk tényleg egy ellenőrzött hallucináció – egy olyan fejlett mechanizmus, amely elsődleges célja a világban való hatékony navigáció, nem pedig az objektív valóság észlelése.

Az elméletnek mélyreható következményei vannak, mivel megkérdőjelezik a szabad akaratot és az érzékszervi tapasztalatok hitelességét. Ez alapján ugyanis minden, amit észlelünk – a színektől az érzelmekig – nem a külső világ pontos tükröződése, hanem az agy konstrukciója, amely elsősorban a túlélés érdekében fejlődött ki, nem pedig a valóság abszolút igazságának a feltárására.

(Kép: Pixabay/ELG21)