Cosimo Bambi olasz kozmológus, a Fudan Egyetem professzora ambiciózus ötlettel állt elő egy augusztusban megjelent tanulmányában, amelyben azt részletezi, hogyan lehetne megvalósítani egy fekete lyukhoz tartó missziót egy űreszközzel. A mini-űrhajó nem egy hagyományos, fedélzetén rakományal vagy emberekkel útnak induló jármű lenne, hanem egy olyan űreszköz, ami jelenleg még nem is létezik, illetve csak próbaverzióit tesztelik egyes szervezetek, például a Planetary Society is.

A napvitorlák koncepciója közel sem új, Carl Sagan amerikai csillagász már a hetvenes években felvetette az ötletet a csillagközi utazást lehetővé tévő technológia megvalósítására. A napvitorlát a napszél hajtja, azaz a töltött részecskék áramlása viszi előre az űrben, ami a Napból indul ki, és elegendő energiát biztosíthat ahhoz, hogy a napvitorlát messzire “fújja”, akár még a csillagközi utazást is lehetővé téve. A fekete lyukhoz tartó sok fényévnyi utat azonban nem lehet a Nap energiájára bízni, ide már másfajta meghajtásra van szükség, konkrétan lézerre, amit a Földről sugároznak a napvitorlás felé, aminek neve ebben az esetben persze nem igazán állja meg a helyét, így Bambi nanoeszközként hivatkozik rá.

Ezek az űreszközök egészen kis méretűek, másképp nem lehetne ilyen távolságokba hajtani őket, de eközben rendkívül strapabírónak kell lenniük, hogy túléljék a hosszú utat. A nanoűrhajók lelkét egy 1 gramm súlyú chip alkotja, míg a vitorla egy 10 négyzetméter alapterületű, de szintén csak egy grammos szerkezet. Bambi szerint elvileg (a megfelelő anyagok használata esetén) nincs technikai akadálya annak, hogy a lézerrel a fénysebesség 90%-át is elérjék, de ez annyira megdobná a misszió költségeit, hogy nem ideális megoldás, helyette inkább a fénysebesség harmadával való haladást javasolja a professzor, amivel egy 20-25 fényévre lévő fekete lyukat 60-75 év alatt érhet el az űreszköz.

Bambi célja, hogy éppen ilyen optimális távolságra található fekete lyukat térképezzenek fel a “napvitorlással”, mivel az ennél messzebb lévő fekete lyukakat csak szintén nagy költségnövekedéssel, vagy túl hosszú idő alatt lehetne meglátogatni, a 20-25 fényév távolságra vivő misszió viszont belátható időn belül, 100 év alatt kivitelezhető, amennyiben az adatoknak a Földre való közvetítését is belevesszük. A legnagyobb problémát a küldetéssel kapcsolatban éppen ez, a megfelelő távolságban lévő fekete lyuk felfedezése jelenti, ami nem is olyan egyszerű: a szupermasszív fekete lyukak a galaxisok belsejében jobban észlelhetőek az általuk kibocsátott jeteknek köszönhetően, amelyeket “étkezés” közben sugároznak ki, de a kisebb fekete lyukak jelenlétére inkább csak a gravitációs hatásukból lehet következtetni.

A nagyszabású misszió indítása előtt tehát ki kell fejleszteni a technológiát, meg kell találni a megfelelő fekete lyukat és össze kell gyűjteni elegendő anyagi támogatást, valamint a szakértői gárdát a közel évszázados misszió kivitelezéséhez. Bambi szerint azonban a nehézségek ellenére nem lehetetlen az elképzelés, és érdemes próbálkozni, elvégre a “fekete lyukak ideális laboratóriumot jelentenek Einstein általános relativitáselméletének tesztelésére”, mivel a fekete lyukak a jelenleg ismert legerősebb gravitációsmező-források az univerzumban. A professzor leírása szerint a legközelebbi fekete lyuk, amit jelenleg ismerünk az 1560 fényévnyire lévő GAIA-BH1, ami bőven túl van a 20-25 fényéves határon, de a kutató bízik benne, hogy a technológia fejlődésével és állandó monitorozással fellelhetőek közelebbi célpontok is.

(Fotó: deselect/Pixabay)