A Kr. u. 6 századi Kína lehetett az első hely, ahol toalettpapírra hajazó anyagot használtak, bár akkoriban a gazdagok kiváltságának számított papírcsomókkal megtisztítani sejhajukat. Jóval később, 960-1279 környékén már uralkodói rendelet rögzítette, hogy a császári mellékhelyiségben mindig kell lennie két láb széles és három láb hosszú anyagnak. Ekkor esett meg először, hogy kifejezetten slozis használatra készítettek papírt.

Az ókori Rómában terjedt el a tersorium, a botra erősített szivacs. Amikor éppen nem kellett, erősen sós tengervízben vagy ecetben tartották. Mivel emberről emberre adogatták, gyakran előfordult, hogy valaki rossz végén markolta meg, ami viccesen hangzik, de valószínűleg gyakran súlyos fertőzéshez, rosszabb esetben halálhoz vezetett. A híres római történetmesélő, Seneca, Krisztus után 64-ben írt egy germán gladiátorról, aki inkább nyelőcsövébe dugta a tersoriumot, minthogy a Colosseumban harcoljon. Feljegyzések szerint meg is fulladt tőle. Az ókori görögök kavicsokkal oldották meg a fenéktörlést; ezek inkább apró cserépdarabok voltak, melyeket egy balról jobbra irányuló kaparó mozdulattal használtak, és állítólag mindössze három darab kellett a komplett tisztasághoz.

Az első vízöblítéses mellékhelyiség előnyeit ugyancsak az előkelő réteg élvezhette; a Knósszoszban található minószi palota napjainkban is őrzi az agyagcsésze maradványait, melynek tartalmát az uralkodók dolguk végeztével vízzel öblítették ki egy kőből épült csatornarendszerbe. A középkori japánok egy "csugi" nevű lapos fémrúdban látták meg a lehetőséget, mivel olcsó, könnyen tisztítható és újrahasználható eszközként ismerték. Emiatt Kínában és Kelet-Ázsia más tájain is elterjedt.

Európában jöttek rá elsőként, hogy a toalettpapír akkor a legjobb, ha puha és könnyen hajlik. Ezért rongyokat használtak, amiket kimostak és újrahasználtak. Ezek közül később sok előkerült a városok csatornarendszeréből, az viszont rejtély, hogy kidobás előtt meddig használták. Az amerikaiak hasonló szempontok szerint kerestek toalettpapírt, de arrafelé a lecsupaszított kukoricacső terjedt el. Az első, a ma ismert toalettpapírhoz leginkább hasonló eszközt 1857-ben kezdték el gyártani, amikor Joseph Gayetty amerikai feltaláló talált egy piaci rést. Ötszáz laponként ötven centért árulta aloe verával átitatott „gyógypapírját”, amit eredetileg orvosi kiegészítőknek szánt aranyérproblémák kezelésére. Gayetty találmányának forradalmasítása előtt az emberek azt használták, ami épp kéznél volt; mohát, állati szőrt, esetleg földet.

A papír végül inkább személyes, mintsem üzleti siker lett, ennek ellenére sokan megpróbáltak Gayetty nyomdokaiba lépni, és saját toalettpapírt szabadalmaztatni. A szintén amerikai Scott-testvéreknek, Thomasnak, Edwardnak és Clarencenek 1867-ben összejött a dolog és innen indult a modern, gurigákban kapható toalettpapír elterjedése. A Northern Tissue nevű céghez köthető az első garantáltan szálkamentes változat (1935), míg az első puha, kétrétegű papírt 1942-ben kezdte el forgalmazni a brit St. Andrew's Paper Mill. Ma már pedig a gyártók rendszeresen előrukkolnak a korábbiakhoz képest még nagyobb puhaságot és vízfelszívó minőséget ígér papírokkal.

(Források: Today I Found Out, LiveScience, Fotók: Pixabay, Wikimédia)