A Szaturnuszon különös, hatszögletű vihart fedezett fel az 1980-as években a Voyager-1 és Voyager-2 szonda, amelyek a gázóriás mellett haladtak el a Naprendszerből kifelé tartó útjuk során. A két űreszköz még nem tudta teljesen felmérni a gigantikus örvény méreteit, de később, mikor a Cassini 2006-ban újabb megfigyeléseket végzett a környékén, kiderült, hogy átmérője megközelíti a 32 000 kilométert, és a meghökkentően szimmetrikus struktúrát alkotó futóáramlásokban akár 500 km/h-ás sebességgel fújnak a szelek. A vihar a Szaturnusz északi pólusánál helyezkedik el (a déli pólusnál nem detektáltak ilyen jelenséget az űreszközök), és egészen egyedi formációt képvisel: a Naprendszerben semmilyen más bolygón vagy holdon sincs ehhez fogható hurrikán.
A Cassini 2004-ben érkezett a Szaturnuszhoz, de ekkor a bolygó északi felén éppen a téli szezon uralkodott, ami a Földtől eltérő módon nem csak néhány hónapig, hanem évekig tart a gázóriáson. Az űrszonda emiatt csak az egyik spektrométerével (Visual and Infrared Mapping Spectrometer, VIMS) tudott felvételeket készíteni a sötétségbe burkolózó északi pólusról, a sokkal tisztább képek begyűjtésére jóval később, 2009-ben nyílt lehetőség. Az ISS-szel (Imaging Science Subsystem) készített felvételek már fantasztikus részletességgel mutatták be a hurrikánhoz hasonló vihart, aminek “szeme” körülbelül 50-szer nagyobb, mint egy átlagos földi hurrikáné.
A kutatóknak a laboratóriumban sikerült rendkívül szabályos, szimmetrikus, hatszögletű örvényléseket létrehozni a szaturnuszi körülményeket imitálva,
de így is sok kérdés maradt a különleges formációval kapcsolatban, nem világos például, hogy hogyan tud stabilan fennmaradni évtizedeken vagy akár évszázadokon át a vihar, mikor lényegében csak egy “levegőből”, azaz gázokból (elsősorban hidrogénből és héliumból) álló örvény alkotja.
A titokzatos jelenséget legutóbb a Hubble Űrteleszkóp és a James Webb Űrteleszkóp örökítette meg, miközben a Szaturnuszt fotózták: mindkét felvételen halványan látszanak a pólus körüli vihar egyes sarkai, bár ebből a szögből főként a Szaturnusz más jellegzetességei, például a jeges gyűrűk és az atmoszféra rétegei szembetűnőek.
A vihar megfigyelésére az elkövetkező időkben kevesebb lehetősége nyílik majd a kutatóknak, mivel hamarosan eltűnik szem elől: a tél beköszöntével a Szaturnusz északi fele újra elsötétül, és 15 éven át lehetetlen lesz nagy felbontású, részletes képeket készíteni róla.
(Fotó: NASA/JPL-Caltech/Space Science Institute/Hampton University, NASA, ESA, CSA, STScI, Amy Simon/NASA-GSFC, Michael Wong/UC Berkeley; Joseph DePasquale/STScI)
