Az 518 millió éves leletek a kambriumból (541–485,4 millió évvel ezelőtt) származnak, amikor a nagy ragadozók épp csak ízlelgetni kezdték a „vacsora” fogalmát. Aki pedig nem akart felkerülni az étlapra, annak nem ártott minél körültekintőbbnek lennie. Adott esetben szó szerint.

A dél-kínai Csengcsiang lelőhelyen megőrződött állkapocs nélküli halaknál, a myllokunmingidáknál például két faj (Haikouichthys ercaicunensis és egy névtelen rokon) fosszíliáin két nagy oldalsó szem, valamint két kisebb, középen ülő szem is megfigyelhető.

Jakob Vinther, a tanulmány társszerzője és makroevolúcióra specializálódott kutató szerint

„ez megváltoztatja, ahogyan a gerincesek korai evolúciójáról gondolkodunk… őseink vizuálisan kifinomult állatok voltak egy veszélyes világban”.

A csapat mikroszkópokkal és kémiai elemzéssel ellenőrizte a részleteket. Peiyun Cong vezetőszerző így fogalmazott: „teljes meglepetés volt két kisebb, teljesen működő szemet találni”.

A kisebb szemekben pigmentek és lencsék is voltak, így alkalmasak lehettek a képalkotásra. A kutatók szerint ezekből alakulhatott ki idővel az a „harmadik szem” (parietális szem), amely néhány mai halnál, hüllőnél és kétéltűnél már csak fényt érzékel, sőt kapcsolatban áll a melatonint termelő tobozmiriggyel.

Úgy tűnik, a jó alvásunk zálogának őse először a túlélésünket segítette.