Az indonéziai Sumbawa szigetén található Tambora 7-es erősségű, pusztító kitörése igazi poklot teremtett a Földön, hatása a világ minden táján érezhető volt. A légkörbe került kén és hamu olyan mérgező elegyet alkotott, és annyira elsötétítette az eget, hogy a termés jó része elpusztult, az emberek és állatok pedig éheztek. A fogathajtó lovak áldozatául estek a szűkös időknek, így, autó még nem lévén, Karl von Drais bárónak nem volt mivel kikocsikáznia birtokára, hogy a faültetvényeit ellenőrizni tudja. De egy báró mégsem sétálhat gyalogosan kilométereken át, gyorsan valamilyen úri megoldás után kellett nézni. Drais nagy inventor hírében állt, és hamarosan megtalálta a kiutat a problémás helyzetből.

Az első eset, hogy a járókelők bicikliző embert láthattak 1817. június 12-én esett meg, a Mannheimből kifelé vezető úton.

A báró elég furcsán mutathatott a kerékpár ősét, a pót-lovat hajtva, amely ekkor még csak egy fogantyúval ellátott, hosszú deszkára helyezett, kétkerekű szerkezet volt, amit lábbal kellett hajtani, a neve is ez volt: Laufmaschine, vagyis futógép. A bicikli éppenhogy megszületett, máris elérte a balsorsa és a ma is sokszor halott kritikák áldozatául esett: az utak olyan rosszak voltak, hogy az egyensúlyukból állandóan kibillenő futógépezők veszélyeztették a közlekedést, arról nem is szólva, hogy a nyaktörő sebességgel, akár 8 km/órával száguldó vezetők elől a gyalogosoknak gyakran félre kellett ugrania. Németország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, sőt még Kalkutta is az eszköz betiltása mellett döntött.

1820-ra a világ jelentős részén máris illegális tevékenységnek számított a biciklizés, csak a megrögzött renitensek használták a járművet.

Mivel Drais báró a tizenkilencedik századeleji forradalmak támogatójaként a politikai élet vesztes oldalán állt, az invenciót 1849 után a győztes royalisták megpróbálták még rosszabb hírbe hozni. Mikor Drais 1851. december 10.-én a halálos ágya köré gyűlt családja között szétosztotta a vagyonát, mindössze harminc koronát és egy porosodó draisine-t, vagyis futógépet tudott rájuk hagyni.

A világ már régen elfeledte Mount Tambort és az arisztokrata életmód lovaglós, kocsikázós divatja is helyreállt, de még mindig volt néhány titkos draisine kedvelő, akik a színfalak mögött továbbra is a jármű fejlesztésén dolgoztak. Az első pedált 1853-ban szerelte fel Philipp Moritz Fischer, egy német zongorakészítő, de a találmánya nem váltott ki nagy visszhangot, sőt, tulajdonképpen senki nem vette észre a változást. Így hivatalosan a pedál feltalálásának időpontját 1861 márciusára szokták tenni, amikor is a francia Brunel úr kalapos mester betolta elromlott kerékpárját Pierre Michaux kocsiszerelő műhelyébe. A járművet megjavították, majd Michaux fia elvitte egy próbakörre. “Jól tudom magam egyensúlyozni, azonban rendkívül fárasztó a lábamat fenntartani, csakúgy, mint a talajra letéve lendületet adni vele.” - foglalta össze tapasztalatai Ernest hazatérve.

Ekkor pattant ki az ötlet apja fejéből, miszerint az első kerékagyba szerelt két kis forgattyú megkönnyíthetné a haladást.

1862-től kezdve már tömegek pedáloztak Párizs utcáin. Egy probléma megoldódott, egy másik megszületett. A kerékpározás a kezdeti időkben ugyanis egyáltalán nem volt balesetmentes foglalkozás, az első járművek erősen kacsáztak, olyan, ma már megszokott alaptartozékok, mint a lánc, a váltó, a gumi, vagy a fék is hiányoztak róla. A gyorsabb haladáshoz a kisméretű pedállal nagyon kellett tekerni.

Ennek fényében még elképesztőbbnek tűnik James Moore teljesítménye, aki megnyerte a világ első kerékpárversenyét.

1861. május 31-én a távot mindössze három perc ötven másodperc alatt tette meg az angol versenyző.

Nem szuperképességről és nem is csalásról volt szó, a Saint Cloud Parkbeli távolság ugyanis mindössze két kilométer hosszú volt, de így is 31 kilométer per óra sebességre kellett felgyorsulnia a győzelemhez.

A kerékpár lett az új őrület, a ló (és gyaloglás) után az első olyan közlekedési forma, melyet egyedül és kötetlenül lehetett űzni. És nem volt megállás: a kerekek egyre nagyobbra, néha már már nevetséges méretűre nőttek, ‘79-ben megjelent a középre helyezett pedál, 1888. február 28.-ának éjén Belfast kihalt utcáin pedig átsuhant az első légtömlős bicikli, melyet John Boyd Dunlop szabadalmaztatott először. Ettől kezdve már nem csupasz abroncsokon zörögtek az emberek a piknikre, és elfelejthették a biciklire ragasztott “csontrázó” becenevet. A kerékpár diadalútját csak egy dolog tudta beárnyékolni: az új trónkövetelő, az autó.

“A kerékpár új igényt teremtett, mely túlszárnyalta a vasút lehetőségeit. Ám kiderült, a kerékpár nem tud megfelelni azoknak az igényeknek, amelyet ébresztett.

Mechanikus úton hajtott járművet akartak az emberek lábhajtás helyett, és most már tudjuk, a válasz a gépkocsi volt.” (Hiram Maxim)