A NASA szerint a Nap a Földre rengeteg módon gyakorol hatást. Rendszerünk központi csillaga 333000-szer nagyobb tömegű bolygónknál, és másodpercenként annyi energiát termel, mint 100 milliárd felrobbant hidrogénbomba.

A fent említett energia teszi lehetővé, hogy a Földön folyékony víz fordulhasson elő – ami az élet legfontosabb katalizátora. Ám ez csak a legegyértelműbb hatás, mert a Nap kavarja a Föld atmoszféráját, kialakítja az időjárási mintázatokat, illetve energiát nyújt a fotoszintetizáló növényeknek. Ám még ez is semmi, hiszen rendszerünk központi csillaga hatással van a madarak és a rovarok tájékozódására, a transzatlanti kábelforgalomra, de még az alaszkai csövekben áramló olajra is.

A Nap ugyanis nem csak hatalmas tömegű test, amely ontja az energiát, de a mágneses mezeje például a Naprendszerünkön is tovanyúlik. A napból folyamatosan, vagy épp váratlan kitörésekkel terjedő atomi részecskék pedig nem csak a Föld légkörére, de a rendszer összes bolygójának az atmoszférájára hatással bírnak.

Végül pedig óriási tömege a Napot teszi a rendszerünk meghatározó gravitációs erejévé: körülötte kering elliptikus pályán a nyolc bolygó.

Miután a Nap eltűnt

Ha azt írom, hogy a Nap kiesése a rendszerből pótolhatatlan veszteség, akkor alulfogalmaztam a helyzetet. Kérdés azonban, miként festenének az első percek a Nap eltűnése után. Ez természetesen csak merő fantáziálás, hiszen ilyesmire valószínűleg nem nagyon kerül sor, még akkor sem, ha eleink egy-egy napfogyatkozás alkalmával nem voltak teljesen biztosak abban, hogy az a világos izé, ami ott szokott lenni, megint visszatér a helyére.

Ám akármennyire is csak elméleti játék a Nap eltüntetése, nem kisebb koponya foglalkozott vele, mint Albert Einstein. Einstein előtt a tudósok azon a véleményen voltak, hogy a gravitáció azonnal fejti ki a hatását, magyarán nincs sebessége, mint például a fénynek. Mindez azt jelenti, hogy a Nap felszívódása után a rendszer bolygói az első ütközésig megtartva az eredeti sebességük kirepülnének a világűrbe. A Naprendszer tehát száguldó káosszá változna azon nyomban.

Ebben a modellben tehát a gravitációs erő jelenléte vagy – mint esetünkben – megszűnte azonnal érezteti a hatását, a fénynek azonban konstans sebessége van. Ennek következtében még azelőtt éreznénk a Nap eltűnését, hogy látnánk is azt a saját szemünkkel.

Einstein azonban 1915-ben az általános relativitáselméletben megmutatta, hogy a gravitáció sem rögtön hat, hanem van sebessége, méghozzá éppen annyi, mint a fénynek. Ezek szerint tehát körülbelül 8 percig (ennyi időbe telik egy foton útja a Naptól a Földig) nem érzékelnénk a Nap hiányát annak eltűnése után. Látnánk a fényét, és a Föld is róná még pár percig az immár semmi körüli elliptikus pályáját.

Eljő a teljes sötétség (vagy mégsem?)

Nap nélkül sem lennénk teljes sötétben. A csillagok világítanának az éjszaka sötét szövetén, az erőművek termelnénk az áramot, így a lámpát is felkapcsolhatnánk. Sőt egy ideig még kirajzolódna a többi bolygó is – addig amíg a nap utolsó sugarai visszaverődnek róluk.

Ám akad egy földi folyamat, ami a Nap érzékelhető eltűnése után egyből satuféket nyomna: ez pedig a fentebb már említett fotoszintézis – az a biológiai folyamat, aminek segítségével a növények élelmet és oxigént állítanak elő.

Az ember végtelen éjszakája

A fotoszintézis leállása miatt a legtöbb kisebb növény egyből elpusztul. Mindez nem ad sok okot az örömre, hiszen idővel ez a táplálékláncok összeomlását jelenti, de akad ennél égetőbb (illetve ennek épp az ellentéte) problémánk is: a bolygó felszíne elkezd kihűlni. Különböző számítások szerint az első Nap nélküli hetünk végére a bolygó felszíne 0 és -18 Celsius fok közötti hőmérséklet ér majd el. Ez talán soknak tűnik ilyen rövid idő alatt, de a most feltételezettnél összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb esemény, a Krakatau vulkán kitörése 1883-ban öt éven át 1,2 Celsius fokkal csökkentette a globális átlaghőmérsékletet.

Nagyjából ekkortájt, tehát az első hét folyamán törne ki a pánik, hiszen nem csak a Nap tűnt el az égről, de a Hold is (mivel ezt az égitestet azért látjuk, mert visszaveri a Nap sugarait). Ez pedig az emberiség első számú rémálma, amivel valószínűleg a kormányok sem tudnának mit kezdeni.

A civilizációs összeomláshoz képest az első 24 óra kifejezetten barátságosan telne. Lenne áramunk, le tudnánk húzni a vécét is. Ám ahogy telne az idő, és a Nap többé nem kelne fel, úgy zuhanna meredeken bolygónk hőmérséklete is. A Nap eltűnésének első évfordulóján alaposan fel kellene öltöznünk, hiszen a Föld felszíni átlaghőmérséklete ekkor már -73 Celsius fokra csökkenne. Hiába ugyanis bolygónk folyékony, forró magja, az sajnos nem termel elég hőt ahhoz, hogy a felszínt melegen tartsa.

Jó hír tehát, hogy a globális felmelegedésnek annyi. A rossz hír ellenben az örök fagy.

– Na és! – legyinthetnek páran – Amíg a Lada elindul, nincs baj.

Való igaz, hogy az említett -73 foknál a Föld látott már hűvösebbet is: az Antarktikán 1985-ben például -89 Celsius fokot mértek. Ám ez csak egy régiót jelentett a bolygón, és az extrém hidegre az a kevés ember, aki ott élt, alaposan felkészült. Jelen pillanatban azonban erre a -73 fokra (és a bolygó folyamatos kihűlésére) kellene világszinten kitalálnunk valamit.

A problémáinkon az sem segítene, hogy közben szépen összeomlanának a táplálékláncok. Ezek felépítése jellemzően fotoszintetizáló növényekből és az ezeket fogyasztó heterotróf élőlényekből állnak össze. A fotoszintézis azonban Nap nélkül sajnos nem működik, így a növényektől kell először elbúcsúznunk. Ám nem sokkal lemaradva követné őket az elmúlás útján a növény- és húsevő állatok serege.

A jeges Föld

A Föld addig hűlne, amíg a felszíne idővel jéggé fagyna. Befagynának az óceánok is. Ám az óceánok esetén az történne, ami egy tó fagyása esetén: a felszín eljegesedik ugyan, de a mélyben még folyékony víz található. Az óceánok és tengerek fenekén pedig akadnak nyílások, amiken keresztül a Föld magjából származó, geotermikus hő áramlik kifelé. Azok az élőlények, akik ezen nyílások közelében élnek, átvészelnék a kataklizmát. Ezeknek az állatoknak ugyanis eddig sem volt, és ebben a feltételezett helyzetben sincs szükségük a Napra, mivel a táplálékuk és energiájuk ezekből a nyílásokból nyerik.

Érdemes megemlíteni, hogy ez a mirelit Föld nagyban emlékeztet a Jupiter holdjaira, ahol az asztrobiológusok feltételezései szerint a tengerek mélyén épp az előbb kifejetett okok miatt előfordulhatnak mikrobák.

Az életet a bolygóról tehát még ez az extrém katasztrófa sem törölné el teljesen. Kérdés azonban, hogy:

Túlélné-e mindezt az ember?

Mint látható tehát ebben a forgatókönyvben az egyetlen esélyünk közép- és hosszú távon az életben maradásra, ha átalakítjuk társadalmunk maradékát a mélytengeri életre, és a fentebb említett nyílások szomszédságába költözünk. Ez az élet azonban sötét lesz, magányos, ahol a napfényben fürdő zöld mezők egy faj nyugtalan emlékévé, édes-rémes álmává fonnyadnak. Ha tehát sikerülne is a technikai bravúr, kérdéses, hogy az ember meddig bírná ilyen körülmények közt.

Persze túlélésünk pislákoló gyertyáján is csak addig égne a láng, amíg mondjuk a Föld nem ütközik egy nagyobb égitesttel és robban darabokra, mint az Alderaan.

A megszökött bolygó

Arról sem feledkezhetünk meg ugyanis, hogy nem csak fény és hő nincs immár, de a planétát a pályáján tartó gravitációs erő is megszűnt. Jelenleg a Föld körülbelül 110000 km/h-ás sebességgel száguld a Nap körül. Miután a Nap eltűnt, és megszűnik az általa kifejtett gravitációs hatás, a Föld sebessége a klasszikus fizika törvényei szerint ráható erőhatás nélkül megmaradna.

Nagyjából az történne tehát, mint amikor parittyával kilövünk egy követ (ha eltekintünk a gyorsulástól): megpörgetjük a parittyát, útjára indítjuk a követ, ami változatlan sebességű egyenes vonalú egyenletes mozgást végez – amennyiben pedig nem hatna rá a Föld gravitációja és a légköri súrlódás, úgy a végtelenségig repülne.

Amíg tehát nem ütköznünk semmivel, háborítatlanul repülünk bolygóstul az űr mélyébe. A hozzánk legközelebb eső csillagrendszer az Alfa Centauri 4,3 fényévnyi távolságban található, változatlan sebesség mellett a Föld 43000 év alatt érne el ide. Persze könnyen előfordulhat, hogy picinyke, ám szívünknek oly kedves élőhelyünk valamiféle égitest gravitációs fogságába esik: szerencsés esetben ez egy Naphoz hasonló csillag, kevésbé szerencsésben (bár nekünk addigra valószínűleg mindegy) pedig egy fekete lyuk.

A Tejútrendszerben a feltételezések szerint 100 milliárd csillag és körülbelül egymilliárd fekete lyuk található – választani tehát lesz miből.

(Kép: Flickr/Kevin Gill/alphacenturia/arun17kumar2002, Pixabay, Wikipedia)