A norvég, finn, dán és svéd aktív állományból, valamint veteránokból működtetett MilitaryRated csatorna szerint nem is az a kérdés, hogy ki tudna Grönlandon harcolni, hanem az, hogy ki lenne egyáltalán képes ott a mobilitásra, az ellátmány szállítására, és összességében életben maradni hónapokon át úgy, hogy alig létezik infrastruktúra.

A földrajz már az első oldalon arcot nyit – és teszi ezt joggal. A partvonalat fjordok szabdalják, középen egész évben ott ül a jégtakaró, miközben a teljes lakosság elférne egy közepes európai futballstadionban. Pár repülőtér és néhány használható mélyvízi kikötő számít igazán, amelyek között hosszú, kegyetlen távolságok húzódnak. Ráadásul a hideg nem egyszerűen kellemetlen: sosem látott mértékben amortizálja a felszerelést.

A gumi megkeményedik, az akkumulátorok lehalnak, a kenőanyag besűrűsödik, az optikák bepárásodnak, és egy átlagos szállításból a szél pillanatok alatt rémsztorit fabrikál. Ilyenkor nem az ember választja a tempót, hanem az időjárás.

Ez az a pont, ahol a “csillogó technika” helyett a téli kultúra számít. Norvégia, Svédország és Finnország rendszeresen gyakorlatozik hóban, sötétben és fagyos hidegben, sível, hójáró szállítójárművekkel és hómobilokkal. Más országok is küldenek egységeket északi rotációkra, és a legunalmasabbnak tűnő rutinok válnak döntővé: zokniszárítás, őrségváltás, üzemanyag- és akkukezelés, hogy az elektronika ne adja fel.

A MilitaryRated videója szerint Európa 80–120 ezer, Kanada pedig 6–8 ezer téli képzettségű katonát tudna viszonylag gyorsan mozgósítani, míg az USA-ban nagyjából 15–25 ezer főnek van aktív sarkvidéki vagy mély téli minősítése.

Kanadában ott vannak az 5600 fő feletti Canadian Rangers egységek, melléjük négy, egyenként nagyjából 150 fős Arctic Response Company csoport csatlakozhat. Az eszközök terén is nagy a különbség: a NATO nem amerikai tagjainál együtt körülbelül 2000 hójáró szállító áll bevetésre készen, az USA-nál 300 alatti darabszám szerepel, és hómobilból is 10–14 ezer áll szemben néhány száz darabbal.

Egy esetleges amerikai invázió valószínűleg gyors, kevés ponton történő területfoglalásra épülne: repülőterek és közeli kikötők megszállására, majd azonnali mérnöki utánpótlásra, üzemanyagra, jégtelenítésre, menedékek építésére és légvédelemre.

Csakhogy egy kétnapos vihar szó szerint lezárhatja az eget, szétszórhatja a hajókat, és a légiszállítás elemei vékonyan, elszigetelten és sérülékenyen maradhatnak.

Van olyan északi támaszpont, ahová szárazföldön “normál” szállítással csak nagyjából három hónap alatt lehet eljutni, és onnan délre átjutni megfelelő felszerelés nélkül majdnem lehetetlen. A védekezés ezért nem a “szép időben vívott” nagy csatákra épülne, hanem arra, hogy minden leszállóhely karbantartási rémálommá válik.

A dán járőrök például síléccel, kutyaszánnal és hómobillal inkább üzemanyag- és áramforrásokra vadásznának, mintsem nyílt terepen üldöznék az egységeket. Önmagában a bázisokat melegen tartó dízelgenerátorok kiiktatása drámaian rontaná a helyzetet, és amikor már augusztusban fagypont alá esik a hőmérséklet, a tenger sem tekinthető barátságosabb szövetségesnek.

Egy esetleges amerikai invázióra reagálva a kérdés tehát nem az, hogy meg lehet-e állítani egy szuperhatalmat, hanem az, hogy egy felkészült, téli készségekkel bíró védelem képes-e a műveletet olyan lassúvá, drágává és politikailag vállalhatatlanná változtatni, hogy az a saját súlya alatt omoljon össze. Grönlandon végül nem a fegyverdörgés, hanem a csendes logisztika dönt.

(Kép forrása: egy amerikai tengerészgyalogos téli gyakorlaton, DVIDS)