A beszéd a legfontosabb kommunikációs eszköz az emberi társadalomban, aminek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza, bár abban nincs teljes egyetértés, hogy pontosan mikor is kezdte az ember konkrét szavak (vagy szótagok) formálására használni a hangokat. A tudósok a különböző majomfajok, többek között az orángutánok megfigyelésével igyekeznek feltárni őseink kommunikációjának történetét és a vizsgálatok érdekes kérdéseket vetnek fel az emberi evolúcióval kapcsolatban. A beszéd megértéséhez általában a főemlősök hangképzési szokásainak elemzésével próbálnak meg alaposabb információkat szerezni, de ezek az adatok nem adnak egyértelmű magyarázatot arra, hogy honnan ered a mássalhangzók használatának tradíciója.

Az emberszabású majmok között az orángutánoknál gyakorta használt cuppanó "csókhangok", csettintések, prüszkölések és horkantások viszont közelebb állnak az emberi nyelvek mássalhangzóihoz és emiatt a kutatók arra következtetnek, hogy a humán ősök még akkor kezdték el a mássalhangzók és ennélfogva a beszéd alkalmazásának alapjait kialakítani, mikor a fán éltek. Az orángutánok színes hangképzési szokásait ugyanis éppen a fákon való életmódjukkal magyarázzák: mivel az állatoknak a lábaikkal és karjaikkal folytonosan kapaszkodniuk kell, ezért nagyobb hangsúlyt kap a kommunikációjuk során a szájukkal képzett hang, sőt, a száj az esetükben egyfajta ötödik kéz szerepét tölti be.

Akárhogy is alakult ki a beszéd szokása, annyi biztos, hogy a beszédhang képzésére alkalmas szervek az evolúció során az ember esetében úgy módosultak, hogy általuk lehetőség nyílt a jól artikulált, komplex beszéd megformálására és ez a fajta kommunikációs forma olyannyira fontossá vált a társadalmi érintkezések tekintetében, hogy a hangunk már az identitásunk alapvető részét képezi. A Tokiói Egyetem szakértői által elvégzett vizsgálatban a kutatók felfedezték, hogy a résztvevők kontrollérzete jelentősen csökkent, mikor a saját hangjukat torzítva játszották vissza nekik, vagyis az, hogy nem ismerték fel a hangjukat szorosan összefüggött a pszichológiai állapotukkal és a mondanivalójuk, beszédük iránt érzett felelősség érzésének gyengülésével.

Ha a hangunk ilyen fontos elemét alkotja az életünknek és önazonosságunknak, akkor vajon miért utáljuk gyakran saját magunkat hallgatni, mikor felvételről szól a hangunk?

Ahogy az már több kísérlet eredményei alapján is kiderült, az emberek jelentős része nem szereti a saját hangját mikor kívülről hallja: nem csak idegennek, hanem gyakran ellenszenvesnek érzi. Neel Bhatt fül-orr-gégész, a Washingtoni Egyetem professzora, a munkája során rendszeresen készít felvételeket a páciensei beszédéről, hogy jobban tudja elemezni az egészen apró eltéréseket a hangképzésükben, mivel ez sokat elárul a szerveik állapotáról és a terápiák hatékonyságáról. A vizsgálatok alatt figyelt fel rá, hogy a legtöbb betege számára nagy nehézséget jelentett a felvételek végighallgatása és sokan közülük szemmel láthatóan igen kínosan érezték magukat közben.

"A kényelmetlenség érzése, amit a saját hangunk felvételről való hallgatása közben jelentkezik, nagy valószínűséggel fiziológiai és pszichológiai okok miatt alakul ki"

- mondta el Bhatt az eredményekkel kapcsolatban.

Az ok egyszerű és a hangok érzékelésével függ össze. A hangokat a fül és az agy együttműködésével zajló folyamatok révén halljuk és értjük, aminek első lépése a levegő (vagy a minket körülvevő közeg) közvetítése útján a fülbe érkező rezgések, hanghullámok bejutása a fülkagyló által irányítva a külső hallójáratba. Ennek végén található a dobhártya, egy egészen vékony, tizedmilliméteres vastagságú, körülbelül 10 milliméter átmérőjű rugalmas lemez, ami a hanghullámok hatására rezgésbe jön. A dobhártya által a külső hallójárattól elválasztva a középfülben három hallócsont van: a kalapács, az üllő és a kengyel. A csontok a dobhártyához és egymáshoz csatlakozva egy rendszert alkotnak, ami a rezgéseket a csigához (cochlea) vezeti.

A spirális felépítésű apró, üreges szerv belsejét sűrű folyadék tölti ki és ebben a folyadékban hullám-, néha örvényszerű mozgás alakul ki a rezgések miatt. A mozgást az alaphártyához csatlakozó szőrsejtek átveszik és erősítik, majd elektromos impulzusokat adnak le. A jelek később a hallóidegpályán az agykéreg halántéklebenyéhez utaznak, ahol az agy elvégezi az elemzést és értelmezi a hangokat.

A csiga bonyolult működési elvét és a hallás alapvető folyamatát Békésy György, Nobel-díjas fizikus tanulmányozta részletekbe menően és sok olyan jelenségre ő derített fényt, amelyet a munkássága előtt homály fedett a kutatók előtt. Többek között azt is ő fedezte fel, hogy a fül rendszerének szerepe komplexebb, mint korábban gondolták és az is a feladatai közé tartozik, hogy csak a lényeges hangingerületeket juttassa további feldolgozásra az agyba.

A saját hangunk érzékelésének metódusa azonban valamivel eltér a külvilág zajainak feldolgozásától. A hangunkat ugyanis nem kizárólag kívülről, a levegőn keresztül érkező rezgések formájában észleljük, hanem részben a koponya csontszerkezetén át érkező jelek által. Mivel ez utóbbi kis mértékben változtat a frekvencián, illetve az alacsonyabb frekvenciákat erősíti, ezért belülről a hangunk mélyebbnek és "gazdagabbnak" tűnik, mintha csak a levegő által közvetített verzióját hallanánk. Amikor a hangunk felvételről szól, körülbelül úgy halljuk magunkat, ahogyan mások is, de ez értelemszerű idegennek hat számunkra. A negatív érzést pedig az okozza, hogy mivel a magasabb frekvencia kevésbé tűnik ismerősnek, úgy érezhetjük, hogy az identitásunk egy részét veszítettük el.

"Úgy gondolom, hogy az ok, amiért kényelmetlenül érezzük magunkat a hallatán, nem az, hogy a felvételről szóló hang feltétlenül rosszabb, mint az érzékelt.

Egyszerűen csak jobban hozzá vagyunk szokva, hogy egy bizonyos módon halljuk a hangunkat." - írja Neel Bhatt a Conversationön megjelent beszámolójában.

A professzor értékelése szerint, ha utáljuk a saját (kívülről hallott) hangunkat, az természetes jelenség ugyan, de egyúttal túlzott reakció is, a "belső kritikusunk" túlreagálása és a helyzet aránytalanul szigorú megítélése. Érdekes módon a hangmagasság tekintetében az emberek körében sok esetben nem a mély hangok jelentik a preferált verziót: tanulmányok szerint a férfiak egyértelműen a magasabb női hangokat tartják vonzóbbnak, de a nők sem a legmélyebb hangú férfiakat részesítik előnyben, legalábbis akkor, ha a vonzerőről van szó. Ha azonban a választás valaki vezetői képességeinek megítélését érinti, akkor már a mélyebb hangok kerülnek ki győztesként, mind a nők, mind a férfiak körében. Lehetséges, hogy ezek a tudatalatti benyomások is szerepet játszanak a saját hangunk elbírálásában.

(Fotó: Pixabay/Steffen Zimmermann, Wikimedia Commons/Nevit Dilme, Getty Images/Virojt Changyencham)