A Manhattan-terv radioaktív kísérletei

A második világháború idején, 1942-ben induló Manhattan-terv célja egy minden korábbinál erőteljesebb, pusztító erejűbb fegyver, az atombomba kifejlesztése volt. A bombán dolgozó kutatók, mérnökök és munkások azonban akkoriban még keveset tudtak a sugárzó anyagok pontos hatásáról, amit az emberi szervezetre gyakorolnak hosszú távú, vagy intenzív kitettség esetén, így a projekt résztvevőinek biztonsága érdekében a Manhattan-terv vezetői vizsgálatok lefolytatását rendelték el. Mivel az állatkísérletek eredményeit nem lehet egy az egyben emberekre alkalmazni, ezért felmerült a radioaktív anyagokkal végzett humán klinikai tesztek szükségessége, amibe több helyszínen bele is kezdtek az orvosok.

A kísérletek azonban, ahogy azt már sejteni lehet, nem zajlottak kifejezetten korrekt módon.

A kísérletekkel sokan Stafford Warren, a Manhattan Mérnöki Körzet tiszti főorvosának nevét kötik össze, de mellette sok más orvos is résztvevője volt a titkos programnak. A projekthez az alanyokat több kórház páciensei közül jelölték ki, köztük az Oak Ridge Katonai Kórház, a rochesteri egyetemi kórház, valamint kaliforniai intézmények betegei közül választották ki őket.

A kísérletek során radioaktív anyagokat fecskendeztek az alanyokba: volt aki plutóniumot, mások uránt vagy polóniumot kaptak viszonylag nagy mennyiségben,

bár a pontos adagokat óvatosan választották ki az orvosok - az akkori tudásuk szerinti legnagyobb olyan adagot adták be, ami még nem okozott akut tüneteket. A kísérletekről szóló hivatalos jelentések ritkán tértek ki arra, hogy a páciensek beleegyezésüket adták-e a tesztekhez, de az utólagos beszámolók szerint valószínűsíthető, hogy ritkán hozták az emberek tudomására, mit is kapnak valójában, sokan pedig egyáltalán nem voltak tudatában, hogy kísérleteznek rajtuk. Abban az esetben, mikor mégis felvilágosították az alanyokat, az orvosok hangsúlyozták a radioaktív anyagokkal való tesztelés pozitív társadalmi hatását.

Kísérleti alanynak több kórházban olyan embereket jelöltek ki, akik valamilyen végzetes betegségben szenvedtek, például súlyos rákbetegek voltak, és kevés esély volt rá, hogy tíz évnél tovább élnek, de léteztek kivételek is: egy afroamerikai páciens, Ebb Cade például egy autóbalesetben sérült meg, a töréseitől eltekintve jó egészségnek örvendett, egy másik alanyt, Eda Schultz Charltont pedig tévesen diagnosztizálták halálos betegséggel. Egy ízben még egy négy éves ausztrál gyereket is bevontak a vizsgálatokba, neki plutónium, ittrium és cérium keverékét adták be. Összesen csak a rochesteri helyszínen több mint 22 emberen végezték el a kísérleteket.

Hogy pontosan mennyire bizonyultak hasznosak a vizsgálatok során szerzett adatok, az nem egyértelmű, főként azt tekintve, hogy a tesztekhez beteg embereket alkalmaztak, és a programot némileg kaotikus módon szervezték (időnként a minták szennyeződtek, vagy sérültek és használhatatlanná váltak), de a kutatók abban az időben egyetértettek abban, hogy a kísérlet nagyban elősegítette a nukleáris anyagokról szóló tudás bővítését.

(Forrás: Atomic Heritage Foundation, DOE, Fotó: James E. Westcott/Wikimedia Commons)

Vissza a cikkhez