Cotard-szindróma

A Cotard-szindróma egy hátborzongató, de egyúttal szomorú rendellenesség, aminek nagyon kevés ember esik áldozatul, de ők sokszor valóban, fizikailag is szenvednek a tünetek miatt, mivel a mentális hatásnak fizikai következményei is kialakulhatnak. Jules Cotard, francia neurológus 1880-ban írta le az állapotot, mint a tagadás téveszméjét, aminek súlyos fejleményeként a betegek akár halálra is éheztethetik magukat.

A tagadás szintjei különbözőek lehetnek: egyesek csak egy-egy testrészük vagy szervük létezését tagadják, mások a teljes létezésüket.

Emiatt a szindrómától szenvedők akár azt is képzelhetik, hogy nem élnek: már meghaltak és élőhalottként folytatják létezésüket örökre, de olyan különös eseteket is feljegyeztek, amikor egy páciens úgy gondolta, hogy halálos kór hordozója, és jobb, ha végez magával, mielőtt a fertőzést átadja másoknak.

A szindróma általában szoros összefüggést mutat a depresszióval és melankóliával, azaz főként azoknál alakul ki, akik mentális zavarral is küzdöttek, illetve sokszor agyi problémák, tumorok, sérülések kísérőjelensége lehet. A feljegyzett esetek között találhatóak olyanok, akiket azon túl, hogy élőhalottnak képzelték magukat, hallucinációk (pókok, patkányok futkosása, elolvadó arcok) is kínoztak, volt, aki úgy gondolta, hogy egy műtét közben meghalt és élete valójában a túlvilágon zajlik tovább, és olyan is, aki úgy érezte az agya “elrohad”, vagy bogarak élnek a testében és lassan megölik. A páciensek gyakran a saját halálukat mások számlájára írták (például egy kórház munkatársai törtek az életére), és paranoia vagy Capgras-szindróma is társult a tüneteik mellé.

Az egyik legnagyobb gond a Cotard-szindrómások esetében, hogy a saját elhalálozásukat biztosnak tartó, vagyis létezésüket tagadó emberek néha elkezdik elhanyagolni alapvető igényeiket, így az sem szokatlan, hogy elutasítják az ételt. A terápia általában gyógyszeres kezeléssel, viselkedésterápiával és elektrokonvulzív terápiával zajlik.

(Forrás: Psychiatry Online Fotó: Pixabay)

Vissza a cikkhez