A kezdetek

Nevezzük illemnek vagy szokásnak, de elterjedt egy nézet a világban, miszerint ha valakit börtönbe zárnak és halálra ítélnek, akkor legalább az utolsó vacsorája legyen emlékezetesebb a sokévnyi átlagos börtönkosztnál. Egyesek úgy tartják, a rituálé eredete Jézus utolsó vacsorájához köthető, erre azonban nincsenek konkrét bizonyítékok. Bár való igaz, alaposan vissza kell repülnünk az időben, ha kíváncsiak vagyunk a miértekre. Egészen pontosan a gladiátorok koráig, akik élet-halál harcaik előtt hatalmas lakomákat csaptak.

Az elítéltek utolsó vacsorája ehhez képest csak a tizenhatodik századot követően lett általános, korábban kizárólag a gazdagok kiváltsága volt a tisztességes étkezés. Sőt olyan esetekről is előkerült feljegyzés, hogy a kivégzés előtt egy szolgájuk meglátogathatta őket, persze csak némi nasi és alkohol kíséretében. A történészek többsége egyetért abban, hogy az udvariasság és a nagyvonalúság 'divatba kerülése' terjeszthette ki a szokást a szegényebb rétegekre. Bárhogy történt, az mindenesetre tény, hogy a tizennyolcadik századi Angliában a kivégzések és az utolsó vacsorák egyaránt népszerűek voltak, ahová rendre elhívtak különlegese vendégeket is. A Newgate börtön elítéltjei kivégzésükre menet még a helyi kocsmát is útba ejthették, ahol bármit rendelhettek, majd koccinthattak a többi vendéggel, az őrökkel, és igen, a kivégzésüket végrehajtó hóhérral. Aki egyébként VIP-s vacsoravendégnek számított.

Mi volt a menü?

1772. Németország, Frankfurt. Susanna Margarethe elmondása szerint véletlenül leejtette koraszülött csecsemőjét, aki a fejét ért ütéstől azonnal meghalt. Az előzményekről tudni kell, hogy Brandt egy nincstelen szolgálólány volt, gyermeke pedig egy egyéjszakás kaland gyümölcse. A lány sikeresen eltitkolta terhességét, majd 1771 augusztusában a mosókonyhában nyolc hónapra életet adott a csecsemőnek. Bár a koraszülött gyermek egészségi állapotáról nincsenek feljegyzések, de az anyát gyilkosság miatt elítélték. Kivégzése előtti estéjén nagy lakomát rendeztek többek között az őt elítélő bírák részvételével.

A menü másfél kiló sültkrumpliból, négy és fél kiló marha- és öt és fél kiló borjúhúsból, közel három kiló pontyból, levesből, káposztából, desszertből és borból állt. Ez így inkább lakodalmas menünek tűnik. Susanna ráadásul állítólag egész este semmit nem evett, csak egy kis vizet ivott, miközben rosszakarói lakomáztak.

Az USA-ban csak a tizenkilencedik század végére vált elterjedtté az utolsó vacsora, ott eleinte alkoholt és cigarettát adtak, legalábbis erről írnak a New York Sun egyik 1835-ös számában, ami szerint az egyik elítélt kivégzése előtt brandyt és cigarettát kapott.

Te meghalsz, mi ünnepelünk

A történészek szerint az ünnepélyes szertartás kezdetben sokkal inkább az ítélethirdető bíráknak, és a kivégzőknek szólt, az elítélt pedig lényegében csak azért vehetett részt, hogy a méltóságos urak kifejezzék, kivégzése nem személyes ügy, csupán politika. Úgy tűnik a foglyok értékelték a nagyvonalúságot, és még ha nem is lakomáztak, de az alkoholt nem hagyták érintetlenül.

Míg egy másik babona szerint mindez a hóhér, az ítélethozó és az elítélt összebarátkoztatásához kellett, hogy a halálraítélt szelleme semmiképp se jöjjön vissza kísérteni a túlvilágról.

Bár a modern társadalmakban egyetlen törvényben sem írták elő a különleges utolsó vacsorát, valószínűleg a médiának köszönhetően lettek felkapottak a hasonló sztorik.

(Fotó: Wikimedia, Media.defense.gov)