Az első világháború után a repülőipar komoly fejlődésnek indult Európa- és Észak-Amerika szerte, Németországot azonban a versailles-i békeszerződés értelmében eltiltották a katonai repülés fejlesztésétől. A megszorítások miatt vált népszerűvé a siklórepülés, így országszerte számos klub alakult a békeidőkben. Az akkor tizenhárom és tíz éves Walter és Reimar Horten is csatlakozott egy hasonló, nevezetesen a bonni klubhoz (1925). Siklórepülés során szerzett tapasztalataikból született az úgynevezett „csupaszárny” konstrukció, egy kormányozható repülőgép, ami ugyan stabilitást nyújtott, de aerodinamikailag hátrányos volt, mivel nem rendelkezett egyéb vezérsíkokkal.

A kezdetek

A fivérek évekig tökéletesítették kísérleteiket, végül 1932-ben megépítettek egy többségében fából készült, lenvászon elemekkel ellátott siklórepülőt. Aerodinamikailag előnyös formája miatt hamar nyilvánvaló lett, hogy az eszköz siklóként és saját hajtóművel is ugyanannyi energia befektetésével nagyobb távolságot tud megtenni más gépekhez képest, ugyanakkor stabilitási problémái továbbra is fennálltak. Az első prototípus 1933-ban repült, addigra a testvérek csatlakoztak az időközben ifjúsági szervezetté vált Hitlerjugendhez. 1943-ban Hermann Göring marsall, a Luftwaffe vezére extrém tervvel állt elő: azt akarta, hogy a német légierő következő bombázója képes legyen ezer kilogramm bombaterhet ezer kilométer távolságba szállítani ezer kilométer/óra sebességgel.

Ekkor jött el Hortenék pillanata, így bemutatták repülőjüket a marsallnak, az ugyanis szerintük tökéletesen megfelelt elképzelésének. A tervrajzon szereplő repülőgép sugárhajtóművet, acélvázat és könnyű farostlemezt kapott, míg személyzete kizárólag a pilótából állt. Göring tetszése jeléül félmillió birodalmi márkával finanszírozta a Ho. 229 jelű nagy hatótávolságú bombázó megépítését. Első prototípusa, a H. IX V1 jelű, hajtómű nélküli siklórepülő sikeres próbarepülést hajtott végre 1944. március elsejln. A tervezőpárost hamarosan áthelyezték egy másik projekt, az úgynevezett Amerikabomber fejlesztésére, hogy kitaláljanak egy eszközt, ami végrehajtja az Egyesült Államok közvetlen, út közbeni üzemanyag-újratöltés nélküli támadását.

Prototípus prototípus hátán

A Ho. 229 bombázó fejlesztésében annyi módosítás történt, hogy áthelyezték a Gotha repülőgépgyárhoz, a türingiai Friedrichrodába. Az új prototípusok a Junkers Jumo 004B sugárhajtóművel felszerelt, H. IX V2 nevű repülő Oranienburgnál szállt fel 1945. február másodikán, amit február tizennyolcadikán újabb próbarepülés követett. A visszajelzések alapján a repülőgép jól kormányozható volt, oldalirányú stabilitása azonban továbbra is kivetnivalót hagyott maga után. A második kísérlet tragikusan végződött; az egyik hajtómű meghibásodott, a gép földbe csapódott, a pilóta pedig két héttel a baleset után meghalt. Mindez azonban nem állhatta útját annak, hogy gyorsítottan gyártásba helyezendő típusként a Ho. 229 is felkerüljön a Jäger-Notprogramm listájára. Ez márciusban történt, és szintén ebben a hónapban megkezdődött a harmadik, Ho. 229 V3 nevű prototípus fejlesztése.A Luftwaffe taktikát váltott, és nagy hatótávolságú bombázók helyett a Németország védelmét ellátó vadászrepülő-gyártás felé fordult, a szövetségesekénél ekkor jóval fejlettebb német sugárhajtómű-technológia bevonásával. A nappali vadászrepülőként alkalmazni kívánt V3 nagyobb volt az addigi prototípusoknál, a Ho. 229 A-0 típus egykori gyártási mintájának tekintették. Ebbe már erősebb, Jumo 004C jelű hajtóművek kerültek, tíz százalékkal nagyobb tolóerővel a 004B típushoz képest. Bár a Ho. 229 V3-mal egyidejűleg tervezték a bombázó éjszakai vadász és kiképző fajtáit, ezek többsége végül nem készült el. A fordulat 1945 áprilisában jött, amikor Patton tábornok harmadik hadserege elérte a térséget, lefoglalták a Gotha-gyárat, benne a V3-al, és egy Horten-siklórepülővel. Hortenéket Londonba hurcolták kihallgatásra, majd szabadon bocsátották őket.

Mítosz vagy valóság a lopakodók létezése?

A testvérek ezt követően külön utat választottak: Walter az újjáalakult nyugatnémet légierőhöz szegődött, Reimar matematikai doktorátust szerzett, majd Argentínába emigrált, ahol továbbra is repülőgéptervezéssel foglalkozott. Az argentin narancsexport felvirágoztatásához szánt DINFIA IA 38 „Naranjero” például egyik híres kísérlete volt. Reimar végül 1994-ben, argentínai birtokán, míg Walter 1998-ban tért örök nyugalomra. A Ho. 229 V3 prototípust előbb Franciaországba, majd az USA-ba szállították, ahol évtizedekig egy raktárban porosodott. Az 1990-es években aztán a csupaszárny konstrukciójú amerikai B-2 bombázó, és az ahhoz hasonló F-117-es vadászrepülő harctéri sikerei után ismét felkapott lett. Egyesek szerint a Harmadik Birodalomnak a csupaszárny prototípusoknak köszönhetően már 1945-ben, radarok által is nehezen észlelhető technológiával rendelkeztek, a dolog azonban ennél árnyaltabb. A modern, azaz „lopakodó” harci repülők esetében ugyanis nemcsak a repülőgép formája biztosítja a radarjelek alacsony fokú visszaverését, de egyedi külső borításuk, illetve nagy felületük és szögletes panelekből való felépítésük.

Olyasmi, hogy a radar számára láthatatlan repülő egyszerűen nem létezik, mivel a lopakodók sikere kialakításuk mellett a küldetés precíz tervezésén is múlik.

(Fotó: Flickr)