Látás, hallás, tapintás, ízlelés és szaglás - a nyugati kultúra jellemzően ezt az öt érzéket különbözteti meg egymástól, az Arisztotelészig visszavezethető felosztás pedig olyannyira az általános tudás részévé vált, hogy a legtöbben nem is kérdőjelezik meg a létjogosultságát. Az ókori filozófus A lélekről című művében azt is kifejtette, hogy a fentieken kívül az embernek nem létezik más érzéke, és noha ma már tudjuk, hogy ebben nagyot tévedett, az máig sem teljesen egyértelmű, hogy hány féle érzéket is különböztethetünk meg egymástól.

A "hatodik érzék" kifejezésre rákeresve az interneten elsőként jellemzően a kissé misztikus elnevezésű "propriocepció" kifejezésbe fogunk botlani, ami olyannyira előkelő helyen szerepel a titulus kiérdemléséért folytatott versenyben, hogy laikusok mellett többek között a Nemzeti Egészségügyi Intézetek (NIH), azaz az amerikai kormány egészségügyi kutatásokkal foglalkozó kutatóhálózatának honlapja is hatodik érzékként hivatkozik rá. A propriocepciót szokás testérzékelésnek is nevezni, klasszikus szemléltetése pedig valahogy úgy szól, hogy "csukd be a szemed, aztán érintsd meg az orrodat az ujjaddal". Ha sikerült, akkor jól működik a propriocepciód, vagyis a tested helyesen érzékeli, hogy az egyes testrészeid hol helyezkednek el egymáshoz képest a térben. Az is elég könnyen belátható, hogy a propriocepciónak nem sok köze van az öt alapvető érzékünkhöz, a működéséért is a látásért, hallásért, tapintásért, szaglásért és ízlelésért felelős receptoroktól eltérő, úgynevezett proprioceptorok felelnek.

A propriocepciót tehát bizonyos szempontból joggal nevezhetnénk hatodik érzéknek, ám ahogy az a tudományban egyáltalán nem szokatlan, egy válasz ebben az esetben is további ezer kérdést szül. A propriocepció esetében például azonnal eszünkbe juthat, hogy

• ha a receptorok alapján tekintjük különálló érzéknek, akkor nem hat, hanem minimum több ezer érzéket kéne megkülönböztetnünk,
• ha pedig az alapján, hogy a testünk belső működését érzékeljük, akkor ugyanígy külön érzéknek kéne tekintetünk például az éhséget, az izomlázat vagy a hólyagfeszülést is, tehát akár azt is tekinthetnénk a hatodik érzékünknek, hogy tudjuk, mikor kell kimennünk a vécére.

Rövid kitérővel jegyezzük meg, hogy a második kérdés tekintetében a buddhizmus valamivel közelebb jár az igazsághoz, mint a hagyományos nyugati felfogás, hiszen az ájatana az öt érzéktartomány mellett megkülönböztet egy hatodikat is (tudat és gondolkodás), amibe az akarat mellett beletartoznak az érzések és az észlelés is.

Hat? Három!

De vissza az eredeti problémához. A témában az egyik legátfogóbb képet a New Scientist 2005-ös cikke adja, amelyben a glasgow-i Strathclyde Egyetem professzora, Bruce Durie számos különböző szempontból járta körbe a kérdést. Eszerint az is teljesen elfogadható lenne, ha mindössze három érzéket tartanánk számon, hiszen ha az inger típusa szerint különböztetjük meg az érzékeket, akkor a fény mellett csupán kémiai (pl. szaglás, ízlelés) és mechanikus (pl. hallás, tapintás) ingerekről beszélhetünk. Ezeket viszont tovább lehet osztani aszerint, hogy milyen idegsejtek érzékelik az ingereket és az információkat az agy mely területére továbbítják. Eszerint a felosztás szerint nem csak a fájdalmat vagy a hőérzékelést tekinthetnénk külön érzéknek, de például a kék, a piros és a zöld szín vagy a hideg és a meleg érzékelését is, nem beszélve a szagokról, hiszen az orrunkban lévő több ezer receptor mind-mind más szagmolekulák érzékeléséért felel.

Bármilyen felosztást is használunk azonban, a propriocepciót nehezen lehetne a nagybetűs hatodik érzékként aposztofálni, a hivatkozott cikkben található áttekintő táblázat például az érzéket az úgynevezett "mechanorecepció" kategóriájába sorolja olyan érzékekkel együtt, mint az izmok megnyúlásának érzékelése, a gyorsulás, az egyensúly vagy a kinesztézia. Hogy még kicsit bonyolultabb legyen a dolog, utóbbit sokszor a propriocepció szinonimájaként is szokták használni. Az említett táblázat egyébként az öt "hagyományos" érzék valamint a mechanorecepció mellett még megkülönbözteti a fájdalomérzést, a hőérzetet valamint az úgynevezett "interoceptor" kategóriát, amelybe a belső szerveinkről kapott információk tartoznak. Ilyen a már említett hólyagfeszülés és éhségérzet, de ugyanígy ide sorolható a vérnyomásunk vagy a tüdőnk tágulásának érzése is.

Ez utóbbit zsigeri érzékelésnek, avagy viszcerocepciónak szokták nevezni, és a legtöbb szempontból valóban tekinthetnénk hatodik érzéknek, ugyanakkor ezzel mintegy kicsit megkerülnénk az eredeti kérdést: azzal valószínűleg Arisztotelész is tisztában volt, hogy ha egy ideje nem evett, akkor éhesnek érzi magát, tehát amikor az érzékek hagyományos felosztásáról beszélünk, akkor leginkább arra gondolunk, hogy milyen úton szerzünk információkat a külvilágról. Adódik tehát a kérdés: van-e olyan érzékünk, ami a külvilágról ad nekünk információt, és nem tartozik bele a látás-hallás-szaglás-ízlelés-tapintás ötösfogatba?

A hatodik érzék

A fentiek alapján a többség most valószínűleg a hőérzetre vagy a fájdalomérzetre gondolna, ugyanakkor ha az ember érzékszervi rendszereit vesszük alapul, akkor ezek ugyanúgy a szomatoszenzoros rendszerbe tartoznak, mint a tapintás vagy a már sokat emlegetett propriocepció. Ez a felosztás - ami magában foglalja az érzőidegeket, az idegpályákat valamint az ingerületek feldolgozását végző agyterületeket - a szomatoszenzoros rendszer mellett alrendszerként tartja számon a vizuális (látásért felelős), a hallási, a szaglószervi valamint az ízlelésért felelős rendszert, emellett

hatodikként megkülönbözteti az úgynevezett vesztibuláris rendszert, ami az egyensúlyérzékelésünkért felelős.

Ez a rendszer a belső fülben található félkörös ívjáratok valamint az otolitszerv segítségével érzékeli a fejünk helyzetét és mozgását, így többek között ez teszi lehetővé a fordulás, a lineáris gyorsulás és a gravitáció érzékelését is. A vesztibuláris rendszer a látással, a propriocepcióval valamint az extrapiramidális rendszerrel együtt felel az egyensúlyozási képességünkért, emellett a szemmozgásunkat is ez koordinálja, tehát enélkül nem csak a a mozgás de a látás terén is komoly problémákba ütköznénk.

Hogy a vesztibuláris rendszer milyen szoros kapcsolatban áll a szemünkkel, azt bárki kipróbálhatja akár most azonnal, hiszen ha olvasás közben elkezdjük rázni a fejünket, akkor (ideális esetben) ugyanúgy el tudjuk olvasni a szöveget, ahogy nyugalmi állapotban menne. Ez a szoros együttműködés ugyanakkor ritka esetben problémákat is tud okozni, hiszen ha az egyik rendszer nem tudja megerősíteni a másik információit, akkor az agyunk ezt az ellentmondást a mérgezés tüneteként érzékelheti, és megindul az idegmérgekkel szembeni védekezés (azaz hányingerünk lesz). A köznyelvben mozgásbetegségnek nevezett jelenség klasszikus példája a tengeribetegség, amikor a vesztibuláris rendszer érzékeli a mozgást, viszont a szemünk ezt nem tudja megerősíteni, ennek fordítottjára pedig mostanában a VR-szemüvegek szolgáltatnak látványos példát, amikor a szemünk érzékeli a mozgást, a vesztibuláris rendszer viszont nem.

(Fotó: Getty Images)

Talán azért álmodunk, hogy ne vakuljunk meg reggelre Régi kérdés, hogy egyáltalán miért álmodunk. Egy új feltevés szerint meglepő oka van: egyszerűen a szemünk így védi a saját területét, és gondoskodik róla, hogy ha reggel felkelünk, akkor továbbra is lássunk.