Hol van mindenki? - tette fel a kérdést Enrico Fermi 1950-ben, utalva ezzel a földön kívüli civilizációkkal való kapcsolat hiányára, azaz arra a paradoxonra, hogy egy hatalmas és sok milliárd éve létező világegyetemben - ahol feltételezhetően rengeteg, a Földhöz többé-kevésbé hasonló adottságú, a csillagának lakható zónájában keringő bolygó is található - látszólag egyedül van az emberiség, nem érkezett még egyértelmű jel hozzánk egy a miénkhez hasonló vagy fejlettebb civilizáció részéről.

“A Drake-egyenlet, amelyet eredetileg Frank Drake dolgozott ki 1961-ben, valószínűségi modellt biztosít annak becslésére, hogy hány olyan technológiailag fejlett civilizáció található a galaxisunkban, ami képes a kommunikációra.

Az egyenlet több asztrofizikai és biológiai tényezőt is figyelembe vesz, például a csillagképződés ütemét, a bolygórendszerek gyakoriságát, valamint az élet és az intelligencia megjelenésének valószínűségét lakható világokban.

Ezzel szemben a Fermi-paradoxon rámutat arra a feszültségre, amely az ilyen optimista becslések és a földön kívüli élet megfigyelésével kapcsolatos bizonyítékok hiánya között áll fenn.

Ez a látszólagos ellentmondás, amelyet gyakran a “Nagy Csend” néven emlegetnek, Brin által népszerűsített kifejezéssel, számos hipotézist hívott életre annak magyarázatára, hogy miért nem észleltünk eddig semmiféle jelet vagy nyomot idegen civilizációktól, a látszólag kedvező körülmények ellenére.” - írja Veres Antal, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem kutatója, legújabb tanulmányában.

A MATE tanszékvezetője egy olyan új elméleti keretrendszert dolgozott ki, ami újfajta megközelítésből közelít a kérdéshez, és azt mutatja be matematikai módszerek segítségével, hogy mennyi az esély arra, hogy egy adott fejlettségi szinten álló életforma egyedül van az univerzumban. Az egyedül ebben az esetben nem azt jelenti, hogy nem léteznek körülötte másfajta létformák, hanem az ugyanazon vagy magasabb fejlettségi szinten álló életformák (esetleg civilizációk) hiányát jelöli. A kutató ezt magányzónának nevezi: a magányzóna tartományában nagyobb eséllyel van jelen mindössze egyetlen példány (ami nem egyetlen egyedet jelent) egy adott létformából.

“A statisztikai magány fogalma lehetővé teszi, hogy formalizáljuk és számszerűsítsük azokat a forgatókönyveket, amelyekben az egyedüllét nem pusztán a megfigyelések hiányának következménye, hanem a legvalószínűbb állapot.”

- magyarázza Veres.

Ahogy azt a MATE írja: “a magány fogalma ebben a keretben úgy definiálható, hogy egy adott szinten létező entitás magányos, ha a világegyetemben nincs más olyan életforma, amely ugyanolyan vagy magasabb szinten helyezkedik el azzal a kikötéssel, hogy egyáltalán ő maga létezik. Azaz, ha például egy technológiai civilizációról beszélünk, például az emberiségről, de rajta kívül csak alacsonyabb szintű életformák léteznek, akkor az a civilizáció kozmikus értelemben magányosnak tekinthető. A magányzóna azon valószínűségek halmaza, amelyekkel való keletkezés garantálja, hogy létrejön az adott létforma, illetve nagyobb a valószínűsége, hogy egy van belőle.”

A létformát a kutató nagyon általános módon definiálja, tehát szerinte létforma lehet bármely autonóm, információt hordozó rendszer, amely elméletileg létrejöhet az univerzumban. Ami a magányzóna koncepcióját különösen érdekessé teszi, az a különféle hipotézisekkel való összekapcsolása. Veres négy népszerű forgatókönyvet vizsgál, amelyek különböző fokait képviselik a földön kívüli élet létezésének gyakoriságáról való becsléseknek:

• az “asztrobiológiai optimizmus” szerint a természetes biokémiai folyamatokból következő “elkerülhetetlenség” miatt az élet gyakran keletkezhet Földhöz hasonló bolygókon
• az “antropikus korlát érve” szerint a megfigyelők létezése korlátozza a megjelenési valószínűségek megfigyelhető tartományát
• a Ritka Föld-hipotézis (Rare Earth) alapján a komplex élet nagyon ritka jelenség, mivel az események rendkívül valószínűtlen láncolatát igényli a megjelenése
• az Evolúciós Nehéz Lépés, vagy Nehéz Lépcsőfok szerint ahhoz, hogy intelligens életforma fejlődjön ki, számos valószínűtlen evolúciós akadályon kell átjutni

Veres a magányzóna segítségével vizsgálta ezeket a hipotéziseket, felfedve, hogy az univerzumról alkotott különböző forgatókönyvek esetén mennyi esély lehet rá, hogy egy adott létforma egyedül van - vagy például, az ember esetében, hogy létezhet-e hozzánk hasonló fejlettségi szinten álló civilizáció. Az eredmények szerint a Ritka Föld-hipotézist alapul véve egy, a földi szintű élet keletkezése 10^-20 valószínűségű - mondja a MATE, de Veres ezt a modellel százalékban adja meg: bizonyos feltételek teljesülése mellett 29,1% az esélye annak, hogy a magányzónába esünk.

“Annak a valószínűsége, hogy pontosan egy, legalább a miénkkel megegyező komplexitású civilizáció létezik, és hogy ez az egyedüli létezés statisztikailag valószínűbb, mint a többes előfordulás, megközelítőleg 29,1%.”

- írja a kutató.

A magányosság esélye valójában nem növekszik egyenes arányban azzal, hogy egy-egy forgatókönyv mennyire tartja nehéznek, illetve valószínűtlennek az élet keletkezését az univerzumban: azoknál az elméleteknél, amelyek a földön kívüli élet megjelenésének esélyét nagyon alacsonyra teszik, a magányzóna is beszűkül, szimplán azért, mert nincsenek is létformák, amelyek magányosak lehetnének. “Kimutattuk, hogy a magányzónák - és így a magány valószínűsége - teljesen eltűnhetnek, amikor a létezés valószínűsége meghalad egy kritikus küszöböt. Ilyen esetekben a magány matematikailag lehetetlen: vagy egyáltalán nem létezik az adott komplexitású életforma, vagy ha létezik, akkor többszörös előfordulása válik rendkívül valószínűvé.” - összegzi a tanulmány.

(Fotó: Kyraxys/Pixabay)

Sikerült megfigyelni, hogyan indíthatta be az életet a Földön a Nap Egy nemzetközi kutatócsoportnak sikerült rekonstruálni, mi történhetett több milliárd évvel ezelőtt a Naprendszerünkben.