A Húsvét-sziget, helyi nyelven Rapa Nui, világtól elzárt területére 1722-ben tette először európai ember a lábát: vezetőjük Jakob Roggeveen holland tengerész és felfedező volt, aki a Holland Nyugat-indiai Társaság expedícióját irányította, amelynek során a Csendes-óceán déli régiót térképezték fel. Roggeveen fennmaradt hajónapló-bejegyzéseinek tanúsága szerint a szigetet a hajójuk, az Arend előtt haladó Afrikaansche Galley nevű hajó legénysége pillantotta meg először.

A Paásch Eyland, azaz Húsvét-sziget nevet azért adták neki, mert éppen húsvét környékére esett a felfedezése.

Mikor a tengerészek a szárazföldről felszálló füstöt észlelték és ezzel megbizonyosodtak róla, hogy a sziget lakott terület, úgy döntöttek, hogy a biztonság kedvéért megfelelően felfegyverzett két kisebb hajóval (úgynevezett shalloppal) partra szállnak és körülnéznek a sziget belsejében is.

Az április 6-ai viharos és esős éjjelt még a lehorgonyzott hajókon töltötték az európaiak, majd másnap Cornelis Bouman kapitány egy arra csónakázó húsvét-szigeti lakost vitt fel a fedélzetre, akit, a leírás szerint, egészen lenyűgözött a hollandok fejlett technológiája, ezt persze közös nyelv híján csak a gesztusaiból tudták kikövetkeztetni. A hollandokat ellenben az döbbentette meg, hogy hogyan mert a férfi a rendkívül egyszerű csónakkal, egy szál evezővel közel hat kilométerre távolodni a szigettől. A szinte teljesen meztelen bennszülöttet végül útjára engedték ajándékokkal, egy ollóval, tükörrel, kék gyöngyökkel és más apróságokkal megpakolva, majd hamarosan közelebb hajóztak a parthoz. Mikor a helyszínt alaposabban szemügyre vették, akkor ébredtek rá, hogy a sziget, amit egészen addig a mások által már felfedezett Homokos-szigetnek hittek, valójában egy teljesen ismeretlen hely, amelyet nagy valószínűséggel az európaiak közül ők látogattak meg és dokumentáltak elsőként.

Több, a helyiekkel való ártalmatlanul zajló kontaktus után, április 10-én végül 134, muskétákkal, kardokkal és pisztolyokkal felfegyverzett emberrel kikötöttek a sziget közelében, ahol a "vademberek" már vártak rájuk és körbevették őket. A menet elején haladó tengerészek váratlanul kiabálást és lövések hangját hallották hátulról és a kialakuló zűrzavar tragédiába torkollott.

A lövések miatt 10-12 bennszülött életét vesztette, többen közülük pedig megsebesültek.

Jakob Roggeveen visszaemlékezése szerint a tüzelésre senki nem adott parancsot, a matrózok hirtelen felindulásból kezdtek lőni a fegyvertelen bennszülöttekre, de a konfliktus okáról csak a hollandok egyoldalú beszámolója alapján tudtak következtetni: eszerint a szigetlakók megpróbálták elvenni tőlük a fegyvereiket és kabátjukat, majd a tengerészek ellenkezése után már kövekkel fenyegették őket, ezért az európaiak, saját bevallásuk szerint, csak önvédelemből támadtak.

Cornelis Bouman kapitánynak a Rapa Nui Journalban közzétett hajónaplója valamivel részletesebben fedte fel az aznapi eseményeket: ő konkrétan meg is nevezte azt a tisztet, aki az első lövést leadta. Cornelis Mens volt az, Bouman szerint, aki a bőrét féltve támadásba lendült, de se Roggeveen, sem a többi kapitány nem hitte el az általa előadott történetet, inkább arra gyanakodtak, hogy pusztán gyávaságból lőtt. Ahogy Bouman írta:

az őslakosoknál nem voltak fegyverek és mikor a hollandok a partra léptek, ugráltak örömükben.

A vérontásba torkolló bemutatkozás után a lakók elmenekültek, de a tengerészek tovább haladva felfedezték a környéket és később már valamivel barátságosabb hangulatban telt a látogatás: a helyiek (a vezetőjük utasítására) baromfikat és banánt adtak a felfedezőknek, a Thienhoven legénysége 18 csirkét és 13 banánfürtöt szerzett be, cserébe pedig csíkos haarlemi szöveteket kaptak a hollandoktól, amelynek akkori ára méterenként körülbelül 5 penny volt, vagyis nem számítottak olcsó portékának. A hollandok, a hajónapló részletes feljegyzései alapján, alaposabban megismerték a sziget kultúráját, öltözködési szokásait, növénytermesztési és főzési módszereit és lakóépületeit is, de nem maradtak sokáig, mivel "nem láttak semmi számukra értékeset a szigetben." A tapasztalataik alapján Bouman arra a következtetésre jutott, hogy a bennszülöttek nem kerültek még korábban kontaktusba senki olyannal, aki a szigeten kívülről érkezett.

"Nem találtunk bútorokat vagy evőeszközöket, csak néhány ivótököt, amiben a vizet tárolták. Megkóstoltam, de nagyon poshadtnak találtam.

Nem ismerik az acélt, a vasat vagy más ásványokat, sem fegyvereket, mint ahogy azokat az eszközöket sem, amelyeket mutattunk nekik, mint például az ollót, tűt, korallgyöngyöket, tükröt és más egyebet. Azt sem tudták, mihez kezdjenek a késsel, mielőtt megmutattuk nekik[...] Mindebből arra következtetek, hogy sosem láttak más embert, mint akik a szigeten élnek." - írja a kapitány.

Érdekes módon Cornelis Bouman a Húsvét-sziget azóta leghíresebbé vált jellegzetességére, a moai szobrokra alig tér ki a feljegyzéseiben: a titokzatos óriásokat, amelyek százai állnak vagy fekszenek szétszórva a szigeten, csak futólag említi meg. Április 8-án így írt a jelenségről:

"Reggel kettőkor délnyugati irányba fordultunk és hajnalra nagyon közel kerültünk a sziget északnyugati sarkához, majd kelet felé fordultunk. A szárazföldön számtalan nagy, pogány stílusú szobrot láttunk és rengeteg embert."

Az eltelt három évszázadban a moai szobrok már jóval nagyobb figyelemben részesültek, bár továbbra is sok rejtély övezi őket, arra például még mindig nincs egyértelmű magyarázat, hogy hogyan szállították őket a helyükre a szigetlakók, miután a faragómesterek egy másik helyen megformálták őket az 1400-1600-as években. A vulkáni tufából kialakított, akár 86 tonnát és 10 méteres magasságot elérő szobrok egy részének mára főként csak a feje látszik ki a földből, de valójában testük is van, csak az idők során lesüllyedtek. A szobrok a húsvét-szigeteki emberek őseinek tiszteletére készültek és a szellemüket reprezentálják.

Egy teória szerint, amelynek tesztelését a National Geographic Society's Expeditions Council szervezete támogatta, az óriások "jártak" annak idején, vagyis nem fektetve, hanem állítva mozgatták őket, ilyen módon bonyolultabb eszközök nélkül is el lehet juttatni a szobrokat a helyükre. Az elméletet 2011-ben tették próbára egy három méteres utánzattal, amelyet 18 embernek sikerült kötelekkel mozgatva odébb vinni néhány száz méteres távolságba.

(Fotó: Sofia Cristina Córdova Valladares/Till Schwalm/Pixabay, Wikimedia Commons, Getty Images/Lindrik)