Miután ledobták a szerelvényről, Wells beperelte a társaságot, és nyert. Mindez megadta a löketet történelmi karrierjének elindítására, ami mellett aztán egész életében kitartott: nyíltan támogatta a feminista mozgalmat, illetve 'keresztes hadjáratot' indított a déli államokban a feketék lincselésének megállítására. Wells az erőszak helyett sokkal inkább a szavak és az írás erejében hitt, ezért rendszeresen tudósított a rabszolgákat ért atrocitásokról.

Véget nem érő harc a hátrányos megkülönböztetéssel

Életünk során szinte mindannyian megtapasztaljuk, hogy egy törvény meghozása nem jelent azonnali változást, legfőképp nem az emberek fejében. Ez Ida B. Wells idején, vagyis az akkori Amerikai Egyesült Államokban sem volt másként: Wells 1862., július tizenhatodikán, mindössze hat hónappal az Emancipációs Kiáltvány (a rabszolgák felszabadításáról szóló rendelet) hatálybalépése előtt látta meg a napvilágot, mégis rabszolgaságba született, és úgy tűnt ez így is marad. Ennek ellenére - vagy pontosan ezért - szülei is az egyenlőséget hirdették, különösen az oktatásban. Wells édesapja például egyike volt a Shaw Egyetem (ma már Rust Főiskola) alapítóinak, ahová lányát is szánta. Bár Ida kitörő lelkesedéssel folytatta tanulmányait, tizenhat évesen mégis mindent fel kellett adnia, miután szüleit és kisöccsét elvitte a sárgaláz.

Mivel nyolc testvére közül Ida volt a legidősebb, így kénytelen volt átvenni a családfő szerepét.

1882-ben Memphisbe költöztek egy ottani nagynénihez, Wells pedig tanítóként munkát vállalt a helyi családoknál. Természetesen nem tartott sokáig, mire újra visszatért tanulmányaihoz, emiatt sokat ingázott Memphis és Nashville között.

Világhírű karrierjét is az egyik vonatútnak köszönheti

1884 tavaszán Wells első osztályú jegyet váltott a Nashvillebe tartó vonatra, de épphogy kényelembe helyezte magát, a kalauz felszólította, hogy legyen kedves fáradjon vissza oda, ahová való: a feketéknek fenntartott, elszeparált részre. Miután Wells többszöri felszólítás után sem volt hajlandó erre, az ellenőr erőszakkal leszállította a szerelvényről. Önéletrajzában így emlékszik vissza a történtekre: Ellenálltam, mivel a feketéknek fenntartott rész az a hely volt, ahová a fehér férfiak dohányozni jártak, és szívesebben maradtam volna a nőkkel. Erre a kalauz megpróbált kirángatni az ülésemből, én pedig válaszul beleharaptam a kézfejébe, és még jobban bebetonoztam magam.

Nem próbálkozott újra, helyette két másik férfival tért vissza. Három emberrel szemben persze tehetetlen voltam.

Wells az incidens után beperelte a vasúttársaságot, amit meg is nyert, és ötszáz dolláros kártérítést kapott a helyi bíróságon. Mivel a vétkesek fellebbeztek, az ügyet továbbították a Tennessee-i Legfelsőbb Bíróságnak, ahol viszont vesztett, és kétszáz dollárt kellett fizetnie a vasútnak. Felháborodottságában Wells elhatározta, hogy ezentúl "Lola" álnéven ír cikkeket a helyi lapokba a feketék szegregációjáról, különösen az oktatás terén. 1891-ben, a bevándorlási törvény elfogadása, illetve a feketék számára létrehozott iskolák megalapítása után azonban immáron saját nevével, egyre hangosabban hallatta hangját, melynek következtében elbocsátották tanítói állásából.

Irány dél!

A nehézségek ellenére továbbra is írt a rasszizmusról, különösképpen a lincselésről.  A „lincselés” szó 1835 óta szerepel az angol nyelvben, a korábbi Lincs-törvény (1811) kifejezésből származtatott igeként: a lincs-törvény eredete William Lynch ezredes nevéhez kötődik, aki a virginiai törvényhozással 1782. szeptember huszonkettedikén megkötött egyezmény értelmében törvényszegőket üldözhetett és büntethetett Pittsylvania megyében, a törvényes eljárások mellőzésével. Lynch viszonylag enyhe ítéleteket kiszabó, katonai rögtönítélő bíróságok felállításáról volt híres, nevét alaptalanul alkalmazták a déli államokban a fekete bőrűek életét kioltó tömegvérengzésekre. Wells személyes indíttatásból írt egyre gyakrabban a lincselésről,

egy közeli barátját ugyanis pontosan így ölték meg, mert megpróbálta megvédeni a boltját egy csapat fehér férfitől.

Az írás hamarosan átment aktivizmusba, mivel Wells a déli államokba tett körútja során kampányt indított a lincselés ellen. Eleinte prospektusokat terjesztett, majd valamivel később 'Red Record' címmel kiadott egy könyvet, amiben részletesen beszámol a lincselés szokásáról, valamint a kongresszus sürgős intézkedését kéri a vérengzések felszámolására.

Wells karrierjének másik fontos állomását jelentette a nők választójogáért folytatott küzdelem is, ahol ugyancsak falakba ütközött: bár munkásságát tisztelték, az 1913-as washingtoni felvonuláson (ez volt az első felvonulás Washingtonban a nők választójogaiért), a szervezők mégis arra kérték Wellset és társait, hogy

vagy vonuljanak a menet végén, vagy szervezzenek maguknak külön tüntetést, de semmiképp se vonuljanak együtt.

Válaszul Wells megalapította a chicagói Alpha Suffrage Klubbot, de minden igyekezete ellenére - az első tüntetések után - mintegy negyven évig tartott, mire a fekete nők a fehérekhez hasonló demokratikus jogokat szereztek.

Ida B. Wells öröksége

1895-ben feleségül ment egy Ferdinand nevű chicagói ügyvédhez, akitől négy gyermeke született. Kapcsolatukat kölcsönös tisztelet és intellektus jellemezte, feljegyzések szerint azonban Idanak nehézségei akadtak a munka és a családi élet összehangolásával. Erre a legjobb példa, hogy miután az 1990-es évek elején társalapítója lett a National Association for the Advancement of Colored Peoplenek (NAACP), az USA egyik legrégebbi és legbefolyásosabb polgárjogi szervezetének, kisvártatva azonban kilépett. Ida B. Wells életútja azóta sem merült feledésbe: olyannyira nem, hogy 2020-ban a Pulitzer-testület posztumusz életműért járó Pulitzer-különdíjjal jutalmazta. Leghíresebb mondata pedig alighanem a történelem minden korszakát jellemzi:

"A rossz felszámolásának egyetlen módja az igazság leleplezése."

(Fotó: Pinterest, Wikimedia)