Milyen volt a nyár a középkor idején? Habár sokan talán ezt az időszakot inkább a fagyos téllel kapcsolják össze, azért a középkorban is akadtak forró, akár a mostaniakhoz fogható nyarak. Mint azt a Leibniz Institute for Tropospheric Research (TROPOS), egy németországi kutatóintézet írja egy tanulmányában:

“Az átmenet a középkori meleg időszakból a kis jégkorszakba súlyos aszályokkal járt Európában 1302 és 1307 között. A kutatók szerint az 1302-07-es időjárási minták hasonlóságot mutatnak a 2018-as időjárási anomáliával, amikor a kontinentális Európa rendkívüli hőséget és aszályt tapasztalt.”

Azonban a jelenlegi technológiai eszközök nélkül az emberek miként szálltak szembe a rekkenő hőséggel? – Erről írt Lucie Laumonier a kanadai Concordia Egyetem (Montreal) adjunktusa egy hosszabb cikket, amit lentebb röviden összefoglalunk:

A középkori nyár eszerint tehát jellemzően forró volt és száraz időjárás jellemezte, amint azt például a 13. századi enciklopédista, Bartholomew Anglicus és korábban Sevillai Izidor is megjegyezte. Ez az időszak, nagyjából tehát, mint ma is: június közepétől szeptember közepéig tartott.

A középkori emberek különféle módokon próbáltak megküzdeni a nyári hőséggel, ami sokszor nagyon kegyetlen lehetett. Bartholomew Anglicus külön kitért a hőség élettani hatásaira, mint például a lázra és egyéb betegségekre. A napégést például már őseink is megtapasztalták, olyannyira, hogy az orvosi értekezések között számos napégés elleni gyógymódot is találunk. A 10. századi angolszász Bald’s Leechbook például azt javasolta, hogy forraljunk fel vajban gyenge borostyán ágakat, majd kenjük az érintett területre. Az égési sérülések kezelésére gyakran használtak kenőcsöket, ahogy napjainkban is.

A társadalmi elit női tagjai igyekeztek bőrüket minél fehérebbnek és világosabbnak megőrizni, mivel a bőr színe a társadalmi-gazdasági helyzet egyik mutatója volt – a barna bőrt például inkább a parasztsággal társították. A 11. századi De Ornatu Mulierum pedig egy “proto-naptejről”, egy kámfor alapú balzsamról ír, amely megvédte a bőrt a napsugaraktól.

A napégés elkerülése érdekében a középkori orvosok széles karimájú kalapok és napernyők használatát is javasolták. Az olyan képekkel illusztrált (festett vagy aranyozott miniatúrák, iniciálék és egyéb díszítések értendők ide), vagyis illuminált kéziratok, mint például a Très Riches Heures du Duc de Berry augusztus hónappal kapcsolatos oldala, gyakran ábrázolják a nyári hőségben dolgozó parasztokat kalapban, félmeztelenül vagy könnyű ruhákban. Az egyik képen például egy folyóparton egy férfi meztelenül szárítkozik a napon, miközben társai úsznak a vízben. Valószínűleg földművesek lehettek, akik egy hosszú munkanap után mosták és hűsítették magukat.

Az úszás egyébként már akkor a nyári melegben történő hűsölés egyik kedvelt módja volt, ám mivel  az úszásoktatás nem volt túlságosan elterjedt, és David Hasselhoff sem rohangált piros shortban minden patakparton, így ez a tevékenység komoly veszélyekkel is járt. Egy 14. századi párizsi rendelet például megtiltotta a meztelen fürdőzést a Szajnában (bár az ezek alapján nem teljesen világos, hogy felöltözve megengedett volt-e a vízbe fullás?):

“Mivel ezekben a forró napokban sokan élvezték és vágytak a Szajnába fürödni, sok kellemetlenség történt, mert sok ember belefulladt a folyóba, ami nagyon sajnálatos dolog. A fiatalok és a folyóban fürdőzők ostoba elméjének megreformálása érdekében megtiltjuk, hogy bárki meztelenül fürödjön a folyóban, máskülönben börtönbe kerül.”

A középkori vidéki világban a nyár az aratás időszaka volt, ami az agrárnaptár egyik legmozgalmasabb időszaka. Júniusban kezdődött a széna betakarítása, majd júliusban a búza, végül szeptemberig a különféle növények betakarítása következett. Ugyanakkor az időpontok szélességi fokokként is változtak a kontinensen. A mediterrán medence déli parasztjai korábban arattak, mint az északi, például angliai vagy németországi parasztok: az előbbiek júliusban kezdték az aratást, míg az utóbbiak gyakran csak augusztusban. Az aratás pontos időpontjai évente változtak az időjárás és a gabonanövekedés függvényében is, és ezeket a variációkat a kalanderiumok sem tükrözték mindig. Jean de Brie, egy 14. századi író, azt tanácsolta a pásztoroknak, hogy kora reggel tereljék ki a nyájaikat, hogy elkerüljék a déli hőséget, és biztosítsák, hogy árnyékot találjanak maguknak.

Az aratáshoz nagyszámú munkásra volt szükség, akiket gyakran készpénzben vagy természetben fizettek ki. Magát az aratást kaszával és sarlóval végezték, kévéket gyűjtöttek és szállítottak, majd csépelték a gabonát. Miután a földeket kitisztították, a szegények begyűjthették a megmaradt gabonát.

Talán meglepő, de a nyár fenyegetése a tűzesetek és az aszályok mellett a pestisjárványok berobbanása is volt. Habár a középkori pestis időszakát talán a popkultúra hatására a cudar téllel asszociáljuk, valójában a pestishullámok, különösen a fekete halál, a nyári hónapokban tetőztek, amit a középkori orvosok is észrevettek, és a “megomlott”, “miazmában” dús levegővel magyaráztak. A hőség emellett természetesen növelte a tűzvész kockázatát is, mind vidéken, mind pedig városban. Worcesteri János 1048-as krónikája széles körben pusztító tüzekről számolt be:

“A levegőben lévő tűz, amelyet általában futótűznek neveznek, sok települést és kukoricatáblát égetett le Derbyshire-ben és számos más régióban.”

Párizsban pedig királyi rendeletek írták elő, hogy a lakosok tűzvész esetére vizes edényeket tartsanak készenlétben. Az erdőtüzek különösen aggasztóak voltak olyan helyeken, mint a spanyolországi Tortosa, ahol az 1370-től 1462-ig terjedő időszakban a legtöbb tűz épp ezekben a forró hónapokban keletkezett – a tűzvész okát csak az esetek ötödében ismerjük – ezt viszont mind emberi hanyagság okozta, jellemzően figyelmetlen pásztorok. Épp ezért idővel a régióban az erdőkben szigorú tűzgyújtási tilalmat vezettek be ilyenkor, pontosan mint manapság.

(Kép: Bibliothèque nationale de France MS Français 2820, fol. 145v.)