Egy 145 fényévre lévő, halott csillag most bepillantást engedett abba, milyen sors várhat a Naprendszerre, amikor a mi Napunk is kialszik. A hawaii W. M. Keck Obszervatórium kutatói ugyanis egy különös látványt rögzítettek:

az egykor a mi Napunkhoz hasonló csillag, az LSPM J0207+3331 nevű fehér törpe éppen elnyeli egykori bolygója szétszaggatott maradványait, több mint hárommilliárd évvel azután, hogy maga a csillag már meghalt. Ez a késleltetett kozmikus pusztulás pedig alapjaiban kérdőjelezi meg, amit eddig a bolygórendszerek hosszú távú fejlődéséről gondoltunk.

Az ominózus fehér törpe fotoszférájában 13 különböző nehéz elemet azonosítottak, ami rekordnak számít a hidrogénben gazdag csillagok között. A Montréali Egyetem kutatója, Érika Le Bourdais szerint ez rendkívül meglepő felfedezés, hiszen a nehéz elemek gyorsan, csupán néhány nap alatt eltűnnek a hidegebb, hidrogénben gazdag törpék esetében, mint amilyen az LSPM J0207+3331 is, így elméletileg alig kellene belőlük látnunk valamit – a melegebb, héliumban gazdag fehér törpék esetében a nehéz elemek évmilliókig lebeghetnek a légkörben, így könnyebb is őket azonosítani.

Ezek a kémiai ujjlenyomatok azt is elárulták, hogy a bekebelezett (exo)bolygó legalább 200 kilométer széles lehetett, és Föld-szerű, fémes maggal és sziklás köpennyel rendelkezett. Ezek a megfigyelések tehát különösen értékesek, mert irónikus módon ezek a csillagmaradványok éppen saját pusztulásuk során képesek feltárni egy bolygó összetételét, azt közvetlenül ugyanis szinte lehetetlen tanulmányozni.

A kutatók azt is megállapították, hogy a megsemmisült bolygó magja a teljes tömeg mintegy 55 százalékát, vagyis jelentős részét tette ki – csak összehasonlításképpen: a Merkúr rendkívül magas magtömeg-aránya körülbelül 70%, míg a Földé körülbelül 32%.

A felfedezés rámutat arra is, hogy egy bolygórendszer élete nem feltétlenül ér véget a központi csillag halálával. Amikor egy csillag elveszíti külső rétegeit, és fehér törpévé zsugorodik, a körülötte keringő bolygók pályája instabillá válhat. Valószínű, hogy egy gravitációs zavar – például egy Jupiter-méretű óriásbolygó hatása – billentette ki a most elnyelt égitestet egykori stabil pályájáról. A kutatók remélik, hogy az Európai Űrügynökség (ESA) Gaia űrteleszkópjának archív adatai, valamint a James Webb-űrtávcső infravörös megfigyelései további részleteket fedhetnek fel arról, mi idézte elő ezt a késleltetett kozmikus katasztrófát.

Az ilyen vizsgálatok nemcsak a Naprendszerünk jövőjéről árulkodnak – arról, hogy mi történik majd nagyjából 5 milliárd év múlva, amikor a Nap fehér törpévé válik, miután elhasználja a magjában lévő hidrogént –, hanem arról is, hogyan születnek, fejlődnek és pusztulnak el a bolygók.

(Forrás: Science Alert, fotó: NASA’s Goddard Space Flight Center / Scott Wiessinger)

Ez is érdekelhet:

Egyre több a bizonyíték, hogy élet lehet a Szaturnusz egyik holdján A Naprendszer egyik legizgalmasabb égiteste, a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, az Enceladus ismét okot adott a reményre.

Sikerült megfigyelni, hogyan indíthatta be az életet a Földön a Nap Egy nemzetközi kutatócsoportnak sikerült rekonstruálni, mi történhetett több milliárd évvel ezelőtt a Naprendszerünkben.

Létezik egy hely az égbolton, ahol a csillagok egyszerűen eltűnnek Nagyjából 400 fényévnyi távolságban tőlünk van egy titokzatos sötét felhő.