Nem gondolom, hogy 2020-ban egy tablet vagy laptop és az internetelérés luxuscikk lenne – épp ellenkezőleg: ezek megléte pontosan annyira a mindennapi élet alapfeltétele, mint a csatorna, a fűtés vagy a tiszta víz.

Ha valakinek ez ügyben maradt volna kétsége, elég megnézni, hogy mi történik éppen, karanténtól terhelt mindennapjainkban. Ennek megfelelően is kellene tekinteni az internetre és az annak használatához szükséges eszközökre: ezeket, illetve az ezek használatához szükséges tudást már rég el kellett volna juttatni az ország minden szegletébe.

Múlt hét pénteken elrendelték az iskolák bezárását, az oktatás pedig jobb híján a netre költözött.

Egyrészről jó hír és a pedagógusok megsüvegelendő teljesítménye, hogy milyen gyorsan sikerült a váltás. Másrészt viszont felmerül a kérdés, hogy ha ez ennyire gyorsan megoldható volt, akkor miért nem került sor rá eddig.

Visszatérve ugyanis a tömött iskolatáskához: nem csak ennek súlyával, kényelmetlenségével volt a gond, hanem azzal a digitális barbarizmussal, ami a rendszert zömében jellemezte. Persze kaptak a gyerekek feladatot, hogy keressenek egy szép képet a neten egy tölgyfáról, de ez főleg azt jelentette, hogy a szülő keressen szép képet, és nyomtassa is ki. Bármiféle, online aktivitást igénylő feladat nagyon gyorsan a szülő feladata lett.

Vagy pedig a szülőnek kellett a gyereket kikupálnia az internet alapvető használatáról, mert ezt a tudást az iskolában nem kapta meg. A net jelen volt az iskolákban, de csak kötelező jelleggel, amolyan tessék-lássék, nem szeretem mód.

Ami pedig a legfontosabb: az internetre egészen eddig senki sem tekintett alapszükségletként.

Ezt a kényelmes lábvizet, amit az elmúlt 40 év technikai haladása sem tudott felkavarni, locsolta ki nagy svunggal a koronavírus.

Hirtelen lett digitális tanterem, Google Classroom és minden más. A gyerekek felveszik az órákat, a megfelelő időben ott ülnek a gépnél, csinálják a feladatokat. És élvezik. Nem azt, hogy nem kell iskolába menniük (persze hogy hiányoznak nekik a barátaik, de még a tanítónénik is), hanem az önállóságot.

Meg azt, hogy úgy dolgozhatnak, ahogy anya és apa is.

Hányszor kérdezte a fiam, hogyha én laptopon végzem a munkám, neki miért feladatgyűjteményeket kell kitöltenie, fénymásolt lapokkal szerencsétlenkednie (ami óhatatlanul elkeveredik a bazi nagy táska valamelyik zugába) – és nem volt erre jó válaszom, mert nem volt erre jó válasz.

Tudom, sokakban felmerül – joggal –, hogy most gyerekenként van szükség egy-egy internetképes eszközre, ami többgyerekes családoknál kihívást jelenthet. Ez így van, és ezért írtam, hogy ezt a problémát már rég meg kellett volna oldani. Nem most a legnagyobb bajban, rohamtempóban, amikor egyszer csak kiderül, hogy az internet legalább 20 éve túlnőtte a számtech órán Counter Strike-ozó, pattanásos geekek világát.

Ha az internetben már eddig is meglátták volna a lehetőséget, az átállás is jóval zökkenőmentesebb lehetett volna.

Most pedig nem attól kellene tartani, hogy ez a hirtelen átállás mennyire fogja elmélyíteni a megfelelő oktatáshoz történő hozzáférést az ország különböző régiói közt, hanem arról, hogy az internetnek és a digitális felzárkóztatásnak hála 5 éve már a legtávolabbi zsákfaluba is olyan lehetőségek jutottak el, amiről még az én iskolás éveimben sem álmodhattunk egy első-kerületi általánosban.

Természetesen ez nem a tanerő vagy akár az iskolavezetés hibája, hanem azoké akik engedték ezt a rendszert a posványba csúszni: a mindenkori döntéshozóké.

Természetesen most mindenkinek sok a kihívás, és a szülői munka továbbra sem spórolható meg (ami nem feltétlenül baj, de sokaknak nehéz lehet erre is időt szakítani a jelenlegi helyzetben). A gyerekek most szembesülnek azokkal a nehézségekkel, melyekkel mondjuk én a home office-os éveim kezdetén: nehéz megszokni, hogy az ember egyszerre tartózkodik otthon és az iskolában/a munkahelyén.

Ugyanakkor az iskola elsősorban az életre nevel, és ha a COVID-19 lecsengése után megváltozik a világ, akkor nem kizárható, hogy a jövő munkahelyeinek a nagy része éppen így, otthonról fog működni. Ha pedig ők már most megtanulják, miképpen kell beosztani az időt, elvégezni a munkát, és helyet találni a játékra, saját magukra is, akkor sokkal könnyebb lesz nekik.

Talán a legfontosabb képesség a jövőben az önállóság lesz. És bár az iskola eddig nem szívesen nevelt az önállóságra, engedte át a kormányt – a hibázás és a saját erőből elért győzelem lehetőségét – most ezt kénytelen volt megtenni. (Már csak a tananyagot kellene ezzel a mentalitással kompatibilissé tenni.)

Kérdés persze, hogy mi lesz, ha levonul a járvány, és újra kinyitnak az iskolák: vajon hiányozni fog ez az önállóság a gyerekeknek?

Remélem, hogy igen.

(Kép: Pixabay)