Kris Osborn a 19 FortyFive online katonai lap szerkesztője és a Warrior Maven - Center for Military Modernization elnöke. Osborn korábban a Pentagonban szolgált magasan képzett szakértőként a Hadsereg Felvásárlási, Logisztikai és Technológiai Segédtitkári Hivatalánál, most pedig a Warrior Maven oldalán publikált egy rövid írást arról, hogy milyen képességek különböztetik meg majd igazán a 7. generációs lopakodó vadászgépeket. Alább ezt foglaljuk röviden össze.

Mielőtt azonban minderre rátérnénk, beszéljünk kicsit a Légierő fejlesztés alatt álló 6. generációs gépéről. Mint Osborn írja:

“A 6. generációs bemutatórepülőgép részletei biztonsági okokból továbbra sem nyilvánosak, Frank Kendall, a légierő titkára és más szolgálati vezetők azonban világossá tették, hogy a gép egy „rendszercsalád”, amelyben emberes sugárhajtású repülőgépek irányítanak majd kis csoportokat, sőt mini-drón rajokat is. A légierő néhány ilyen pilóta nélküli rendszert Combat Collaborative Aircraft-nak nevez, lényegében drónoknak, amelyek egy emberes, lopakodó, következő generációs, 6. generációs géppel összhangban repülnek számos nagy kockázatú harci küldetés támogatására. A 6. generációs, Next-Generation Air Dominance névre keresztelt repülőgépet így leginkább egy gyorsabb, lopakodó-, következő generációs F-22-nek tekintik.”

Az erősebb lopakodó képességek, amelyek mind a gép testére, mind az anyaghasználatra hatással vannak, fejlettebb szenzorok, valamint a drónraj és a rendszercsalád jellemzők azok, amik igazán megkülönböztetik a 6. generációt. Mit tud majd tehát egy hetedik generációs gép ezen elemek továbbfejlesztésén túl? Osborn szerint a kísérő drónraj marad, és emellett két-három komolyabb újításról érdemes beszélni. Az első a hiperszonikus sebesség. Ezek a repülők képesek lehetnek majd meghaladni a hangsebesség ötszörösét, azonban kérdés, hogy a sebesség okozta túlmelegedést a pilóták miként élik túl. Erre jelenleg nincs biztos válasz – talán fejlettebb hűtési rendszerek jelennek meg, talán egy speciális öltözet, ám az sem zárható ki, hogy ezek a gépek képesek lesznek teljesen autonóm repülni.

Ami a gép méretét illeti, Osborn ennek kapcsán csökkenésre számít:

“Lehetséges, hogy az érzékelők, számítógépek és fegyverek további miniatürizálása lehetővé teszi egy sokkal kisebb és ennélfogva lopakodásra alkamasabb platform kifejlesztését.”

Komoly újítás lehet, hogy egy 7. generációs lopakodó vadászgép képes lesz talán a földi légkörön túl is működni, tehát harci és megfigyelési műveleteket végezni az űrben. Ha hiperszonikus sebességgel repülne, elképzelhetőnek tűnik, hogy egy 7. generációs repülőgép egyetlen tank üzemanyaggal a Föld légkörén túlra és vissza is tud majd utazni. Sőt a 7. generációs lopakodó vadászgépek így mind légi-, mind pedig űr-támadó platformként működhetnek, amelyek képesek megsemmisíteni az ellenséges vadászgépeket, sőt a föld légkörén túl műholdakat vagy akár rakétákat, lövedékeket, például interkontinentális nukleáris lövedékeket. Az sem zárható ki, hogy egy 7. generációs lopakodó repülőgép akár lézerfegyverekkel semmisítheti meg ezeket a célpontokat.

Mivel mind a hiperszonikus kapacitás, mint a gépi autonómia és mind pedig a hasonló lézerek fejlesztése meglehetősen előrehaladott, mindez nem tűnik sci-finek. Osborn nem írja, de mindebből egy kérdés következik igazán: ha ezek a gépek hiperszonikus sebeséggel repülnek, önállóak és kicsik, és az emberi pilóta figyelembevétele csak tervezési nehézséget jelent, akkor a 7. generációs vadászokat még klasszikus értelemben vett pilóták irányítják-e majd egyáltalán?

(A cikkhez használt kép illusztráció, forrása: Pixabay/LeeRosario)