Az adatközpontoktól a zen kertekig

A nyugati típusú okosváros-fejlesztések (smart city) hagyományosan technocentrikusak. Szenzorokat szerelünk a lámpaoszlopokra a légszennyezettség mérésére, algoritmusokkal optimalizáljuk a közlekedési lámpák ciklusait, és komplex applikációkkal igyekszünk hatékonyabbá tenni a mindennapokat.

Ez a megközelítés a várost alapvetően egy óriási, bonyolult gépnek tekinti, amelyet folyamatosan finomhangolni és javítani kell.

Ezzel szemben a keleti megközelítés gyökerei egy egészen más világképből erednek.

A taoizmus és a zen filozófia nem választja el élesen az embert és az épített környezetet a természettől. Ezen gondolatmenet szerint a technológia legmagasabb szintje nem az, ami uralkodik a környezet felett, hanem az, ami láthatatlanul beépül abba, és támogatja annak organikus áramlását, ha úgy tetszik, a „csí”-t.

A jövő fenntartható urbanizációja ebben a szellemben nem a természet kiszorításáról vagy mesterséges utánzásáról szól, hanem az elemek valódi egyensúlyáról, ahol az adatok és a technológia csupán az összekötő szövetet jelentik.

Metabolizmus 2.0: Fáként növekvő épületek

Ez a koncepció nem újkeletű, de a megvalósításához szükséges technológia csak mostanra érett meg. Az 1960-as évek Japánjában született meg a metabolista építészeti mozgalom, melynek vezéralakjai – mint Kenzó Tange vagy Kisó Kurokawa – úgy tekintettek a városi struktúrákra, mint az élő szervezetek sejtjeire. Elképzelésük szerint az épületeknek nem fix, megváltoztathatatlan monstrumoknak kellene lenniük, hanem olyan moduláris rendszereknek, amelyek képesek a növekedésre, a megújulásra és a természetes elöregedésre, akárcsak a fák levelei vagy az emberi szövetek.

Bár a korabeli technológiai korlátok és a gazdasági realitások miatt ez a vízió akkor nagyrészt elméleti szinten maradt (gondoljunk a híres, de funkcionálisan problémás tokiói Nakagin kapszulatoronyra), a mai anyagtudomány és a mesterséges intelligencia új életet lehel a koncepcióba.

A modern fenntartható okosvárosok ma már olyan önjavító betonnal, biológiailag lebomló kompozitokkal és moduláris fa szerkezetekkel kísérleteznek, amelyek a szenzorok adatai alapján képesek reagálni a környezeti változásokra. Az épület már nem egy statikus műtárgy, hanem egy dinamikusan alkalmazkodó organizmus.

Woven City: élő laboratórium a Fuji lábánál

A leglátványosabb és leginkább kézzelfogható példa erre a fúziós urbanisztikára a Toyota által életre hívott Woven City (Szőtt Város, ami utal a Toyota múltjára is: az autógyártás előtt szövőszékeket készített a cég) projekt Japánban. A Mount Fuji lábánál elterülő, teljesen digitalizált és hidrogénhajtású mintaváros tervezésénél a dán sztárépítész, Bjarke Ingels csapata szorosan együttműködött a japán mérnökökkel, hogy a legújabb robotikát ötvözzék a tradicionális értékekkel.

A város szerkezete három különböző típusú utcából fonódik össze: az egyik kizárólag a gyors, autonóm járműveké, a másik a mikromobilitási eszközöké és a gyalogosoké, a harmadik pedig egy tisztán parkosított, sétány jellegű folyosó.

Ami igazán különlegessé teszi Woven Cityt, az az építészeti megközelítés. Az épületek vázát a hagyományos japán fafaragás és ácsmesterség (sashimono) ihlette, amely fémcsavarok és ragasztó nélkül, egymásba pontosan illeszkedő fakötésekkel dolgozik.

Ezt a több évszázados technikát most robotizált gyártósorok és fenntartható erdőgazdálkodás támogatja.

A digitalizáció és az AI a háttérben, a föld alatt futó logisztikai alagutakban működik, miközben a felszínen az ember és a természet visszakapja a főszerepet.

A szivacsvárosok és a jövő egyensúlya

Ez a szemléletmód nem korlátozódik Japánra. Kína-szerte egyre több metropolisz adaptálja a „szivacsváros” (sponge city) koncepciót. Ahelyett, hogy masszív betongátakkal és merev csatornarendszerekkel próbálnák megfékezni a klímaváltozás miatti heves esőzéseket, a városi tereket, tereptárgyakat és parkokat úgy alakítják ki, mint egy szivacsot.

A természetes vizes élőhelyek, az áteresztő burkolatok és a zöldtetők felszívják, megszűrik és megtartják a vizet, amit aztán a szárazabb időszakokban fokozatosan párologtatnak el, természetes módon hűtve a városi hőszigeteket.

A keleti filozófia által inspirált okosváros tehát elsősorban egy sajátos, amolyan „partneri” viszonyt jelent a technológiával. Ha megértjük, hogyan
működhetnek együtt a szenzorok vagy az algoritmus a természettel, olyan tereket hozhatunk létre, amelyek nemcsak kiszolgálnak, de együtt is lélegeznek velünk.

Jegyezzük meg, hogy ma már a globálisan, rendkívül gyorsan terjed a tudás, így túlságosan leegyszerűsítő volna kizárólag Kelet–Nyugat kérdésként beszélni az okosvárosokról. Rengeteg hasonló példát látunk Európában is, éppen ezért a következő részben erről készítünk majd egy összeállítást.

(Nyitókép: Unsplash, illusztráció)