Az ESA szerint az űrkorszak kezdete óta pályára állított mintegy 12 900 műhold több mint 60 százaléka még mindig fenn van – és ezek több mint 30 százaléka már nem működik. Minél tovább tart, hogy lekerüljenek a pályáról, annál nagyobb a valószínűsége, hogy más műholdakkal vagy törmelékdarabokkal ütköznek. Donald Kessler, a NASA asztrofizikusa egy 1978-as tanulmányában leírta a legrosszabb forgatókönyvet, amikor az űrszennyezés olyan mértékben megnövekszik a LEO-ban (alacsony Föld körüli pályán), hogy „a műholdak ütközései keringő szilánkokat termelnének, amelyek mindegyike növelné a további ütközések valószínűségét”. A ma Kessler-szindrómaként ismert forgatókönyv alapján ez az ütköző törmelékfelhő elnyelheti és elpusztíthatja a meglévő műhold-konstellációkat, és évszázadokon át megakadályozhatja, hogy műholdakat helyezzünk el a LEO-ban.

Kína különösen érintett az űrszemét problémájában, mivel az ázsiai országot már többen felelőssé tették amiatt, hogy meggondolatlanul kezeli az űrbe juttatott, de feleslegessé vált technológiáját. Idén márciusban például egy 2014-ben kilőtt kínai rakéta darabja keringett irányíthatatlanul, és végül csapódott a Holdba, de nagy gondot is okozhatott volna, ha a Nemzetközi Űrállomással ütközik.

Mint azt az Interesting Engineering írja a Shanghai Academy of Spaceflight Technology bejelentése nyomán, a kínai tudósok léptek is az ügyben, és a világon elsőként vezettek le a Föld körüli pályáról egy rakétát, egész pontosan egy Hosszú Menetelés 2-t a drag sail technológiával. És hogy mi az a drag sail? A drag sail értelemszerűen egy vitorla, amely 25 négyzetméteres felülettel bír, de a vastagsága mindössze egytizede az emberi hajszál átmérőjének. A vitorla azonban ezen paraméterek mellett is képes volt letéríteni a pályáról a 300 kg-os rakéta utolsó fokozatát.

Mindez szép és jó, de miként működhet egyáltalán egy vitorla az űrben? A drag sail, vagy ne kerülgessük a forró kását, és magyarosítsuk szépen „húzóvitorlának”, az űrszemét mérséklésére szolgáló számos versengő koncepció közül a legötletesebb talán. Ezek tehát könnyű szintetikus vitorlák, amelyeket egy űrhajóba telepítenek, hogy a küldetés végén extra ellenállást hozzanak létre, és hamarabb lelassítsák a járművet, és kikerüljenek vele a pályáról, mint az egyébként lehetséges lenne. A vitorlák a magasabb szinteken a légkör legvékonyabb rétegeit használják fel – mondta Rohan Sood, az UA Astrodynamics and Space Research Laboratory igazgatója a technológiáról. Magyarán a vitorla a légkör legfelső rétegét használja arra, hogy a feleslegessé vált eszközt letérítse a pályáról, így az nem évekig, esetleg évtizedekig kering a bolygó körül, hanem sokkal hamarabb elég a légkörben.

Hasonló megoldáson többen is dolgoznak, ilyen az ESA Drag Augmentation Deorbiting Subsystem (ADEO) projektje, amelyet több céggel közösen valósítanak meg. Kína viszont most először élesben, egy rakétán is bemutatta a technológia működőképességét.

(A cikkhez használt kép illusztráció, azon az ESA ADEO projektjének művészi ábrázolása látható, forrása: ESA)