A személyes higiénia teljes mellőzése alighanem a középkorral kapcsolatos legelterjedtebb tévhit, ám ahogy a legtöbb hiedelemhez, úgy természetesen ehhez is tartozik történelmi háttérsztori. Egy hatodik századi ír szerzetesről például az a hír járta, hogy évente kizárólag húsvétkor áldozott a tisztálkodás oltárán. Míg más feljegyzések szerint az angolszászok erősen húzták a szájukat a vikingek tisztaságmániája miatt. (Mánia alatt heti egy alkalmat értünk.) Mindenesetre azt feltételezni, hogy emberek közel ezer évig hanyagolták a fürdést, elég meredek elképzelés - írja a Medievalists.

Nem is olyan piszkos igazság

Számos középkori feljegyzéséből ugyanis arra következtethetünk, hogy már a kor emberei is tisztában voltak a fürdés áldásos hatásaival; tudták, hogy ezáltal megszabadulhatnak a piszoktól, emellett emésztésserkentő, hasmenés csillapító hatásúnak vélték. A hideg vízzel ugyanakkor vigyáztak, mert ájulástól, émelygéstől, szívproblémáktól tartottak. Gyakran azonban (talán épp a fenti problémák miatt) görcsösen komolyan vették a tisztálkodást, és hosszadalmasan értekeztek a helyes procedúrájáról. Volt idő, amikor úgy tartották, a tél és a tavasz a legjobb időszak a mosakodásra, nyáron viszont érdemes tartózkodni a tőle. Míg mások figyelmeztettek, hogy a túl hosszú fürdőzés elhízáshoz, gyengeséghez, fertőzésekhez vezethet.

Magninius Mediolanesis, tizennegyedik században tevékenykedő olasz orvos egyik tanulmányában ötvenhét különböző fürdőzési előírást publikált főként kismamáknak és időseknek, melyekben hosszan ecsetelte a helyes fürdési etikettet. Míg mások olyan tanácsokat adtak, hogy tisztálkodni éhgyomorra ajánlott, vizet pedig csak frissen borotvált fejre öntsünk, különben a hajszálak meggátolják tisztító hatását. Emellett hittek a gyógynövények, például a kamilla vagy a mályva gyógyító erejében, amit betegségek esetén a vízhez adtak. Mindemellett figyelmeztettek, hogy a fürdést megelőzően nem szabad túl aktív szexuális életet élni, ugyanakkor teljesen tartózkodni sem kell tőle.

Fürdő mint bordélyház?

A szexualitás akkoriban szinte egybeforrt a középkori fürdőkultúrával; nyilvános fürdőhelyek elsőként Nagy Károly uralkodása alatt épültek az uralkodók és az arisztokrácia, majd később az átlagemberek számára. Egy tizenharmadik századi írásos emlék szerint Párizsban akkor már több mint harminckét fürdő működött. Ehhez képest Alexander Neckam, angol teológus  már száz évvel korábban feljegyezte, hogy párizsi tartózkodása alatt az emberek reggelenként az utcán panaszkodtak a víz hőmérséklete miatt.

Az egyház persze erkölcsi fertőnek tartotta a fürdőzőket, és nyíltan kifogásolta működésüket. Az emberi természetnek azonban nem tudtak megálljt parancsolni. A London melletti Southwark-ban például köztudott volt, hogy a nyilvános fürdők valójában bordélyházként üzemeltek. A hatóságok azonban jellemzően szemet hunytak a prostitúció felett, mert attól tarthattak, hogy a szexuális szabadság megvonása komoly társadalmi feszültséghez vezethet.

A virágzó fürdőkultúra a tizenhatodik századra vesztett népszerűségéből, de a pontos okokat a kutatók is csak találgatják. Egyesek szerint a reformációval elterjedő puritán vallási közösségek végül célba értek és beszüntették a fürdők működését, míg mások az Európát sújtó járványokra gyanakodnak, amik valószínűleg elvették az emberek kedvét a közös időtöltéstől. Utóbbi elfogadható magyarázatnak tűnik, hiszen a tizenötödik században komoly problémát jelentett a szifilisz.

Az mindenesetre továbbra is rejtély, milyen gyakran tisztálkodtak a középkorban. Bár a fürdés a Westminster apátságban élő szerzeteseknek évente négyszer, karácsonykor, húsvétkor, június végén és szeptember végén kötelező volt, ennél többször is megejthették. Sőt, valószínűleg így is tettek, mivel akkoriban a szerzetesek mellett szolgálatában álltak úgynevezett fürdőszolgák, akik munkájáért cserébe naponta két véka kenyér és évente egy font járt. Mindez arra utal, hogy munkájukra egész évben szükség lehetett.

(Fotó: Moorish Harem, Medievalists)